„Milyen harmincasként megözvegyülni? Szürreális. Mások ilyenkor mennek férjhez vagy tervezgetik a gyerekvállalást. A barátnőim izgatottan jártak babamozira, meg menyasszonyi ruhát próbálni, én a hagyatéki eljárást intéztem, meg az özvegyi nyugdíjat és az árvaellátást.”
„Talán tényleg igaz, hogy van egy másik feled a világban, akit általában hiába hajkurászol, de a különösen mázlisták mégis belefutnak?”
„Összetartozunk, ezt állítja. Értem én, de attól még zavar a nők szaga a ruháin, amikor bedobálom a gépbe a szennyest.”
Mert az, hogy „szeretlek” (meg az, hogy „én is téged”) kevés lesz. Itt a havi Herczeg Zsolt-adagunk. Előre szólunk: nem beszél mellé.
„Vannak folyamatok, amelyeken egy embernek keresztül kell mennie, és toporzékolhatok, elégedetlenkedhetek, ellenkezhetek, akkor sem tudom sem kikerülni, sem felgyorsítani, sem a végére ugrani” – ilyen most Kristófnak az életközepi válság.
„Lázas lett, köhögött, mintha megfázott volna. Aggódtak érte. Jobban lett, felállt a járókában, de az egyik lába lógott. Nem tudták, mi történt. Aztán kiderült. Gyermekbénulás.”
Történet egy férjes aszonyról, aki halálosan beleszeretett valakibe, mert Ágnesnek szólította. Hogy romantikus folytatása lett-e az afférnak? Olvassátok el:
„Hosszú ideig ostoroztam magam, hogy miért vagyok kevés, miért nem kellek, de mostanra őszintén azt gondolom, nem velem volt a baj. Ez nem rólam szólt.”
Vannak emberek, akik csak egy-egy pici szakaszon kísérik az életünket. És vannak, akik, mint egy búvópatak, más és más alakban, de örökké velünk vannak, ha ez nem is mindig nyilvánvaló vagy kellemes másoknak.
Vajon mi a titkuk azoknak a pároknak, amelynek tagjai egy életen át kitartanak egymás mellett, és több tíz év után is őszinte szeretettel fordulnak egymáshoz?