„Nyolcvanhét nyár – ennyi egy élet. Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, talán épp rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.”
Éva megpróbál rendes lány lenni. (A szónak nem az átvitt, hanem nagyon is a szoros értelmében.) Minden évben legalább egyszer.
Szívecske kontent egy nagymamáról, aki olyanokat is mondott az unokának, hogy „Nem baj, Napocska, ha ma nem tanultál. Nem kell mindig mindent jól csinálni.”
„Rájöttem, azzal, hogy meghalt, nagyon sokat tanított nekem arról, hogyan NEM szabad élni.”
Miért van az, hogy az ember sokkal könnyebben fel tudja idézni az első, mint a nyolcvanadik csókját?
Egy bódító illat, amelyet ha megérzel, elementáris erővel törnek fel benned régmúlt emlékek. Neked is volt ilyen?
Nemcsak evés, ivás, beszélgetés, sok-sok nevetés, hanem egy kis titok is lehet a húsvétban.
Nem pont húsvéti, de mindannyian ismerjük és szeretjük. Kockás a füle, és repül. Megvan, ugye?
Kék, fonott zsinór a kisdobos síphoz, az úttörők kívülről megtanulandó 12 pontja, orosz indulók „A Föld fog sarkából kidőlni”... hejj, micsoda idők voltak!
Emlékek, álmok, hazatérés...