A húszas éveimre teljesen kikopott a mozgás az életemből. Néha elfogott ugyan a buzgóság, hogy valamit azért mégiscsak kéne csinálnom, ám a motivációm nem volt a legmegfelelőbb: kizárólag a hiúság hajtott. Azt reméltem, ha elmegyek pár alkalommal aerobikra, máris egy fiatal Jane Fonda válik belőlem. Ma viszont már máshogy viszonyulok a sporthoz.
A „jó tanuló jó sportoló” valójában ok-okozati összefüggésben van egymással több kutatás és szakember szerint.
Krétaevés, jégcsapnyalogatás, egymás bokájának összezúzása: mindent elkövettek a gyerekek, hogy ne kelljen edzésre menniük. Rettegtek ugyanis az edzőktől. Olvasónk visszaemlékezései a nem is olyan régmúltra.
„A napi nyolc-kilenc órás tábori edzések mellett, ha valaki repetát kért az ebédből, büntetésben volt része” – idézi fel egy egykori sportoló gyerekkori edzőtábori élményeit. A jelenség sajnos nem egyedi: a testsúly alapján történő megkülönböztetés az edző, a versenytársak, de időnként a szülők által is, teljesítménytől függetlenül, sokszor kimondatlanul jelen van a sportolók kinevelésében.
Ha nincs mögötte teljesítménykényszer, ha akár kimondott célja sincs, pusztán a mozgás szabadsága és öröme, akkor bárkiből előtörhet a rég eltemetettnek hitt gyerek!
Sok volt élsportoló nem hajszolja bele a gyerekét a versenysportba. Nem véletlenül. Aztán persze van, hogy a gyerekből mégiscsak az lesz… Na nézzük, mit tanulhatunk tőlük.
Mit jelent a versenysport? Ad vagy inkább elvesz? Szerzőnk, Nelli igazi „se veled, se nélküled” kapcsolatnak élte meg.
Hogyan hajszolják bele a szülők és/vagy az edzők a gyerekeket a versenyzésbe? Miért lesz egy élsportoló fiatal lányból bulimiás? Ér-e valamit a sport, ha nincs versenyhelyzet? És inspirálja-e a gyerekeket a sok stadion? Itt a „Konyhában a helyünk!” második része, mondjuk, focimeccs helyett… vagy mellé.
Szilágyi Liliána nyilatkozott nekünk arról, hogy érzi magát most, két hónappal a bulimiájáról szóló hosszú blogbejegyzése óta.