Ma sem tudok „szabályos” ajánlót írni a Popfilter új epizódja elé. Egyrészt Lakatos Mónikáért azóta rajongok, amióta 1996-ban megnyerte a Ki mit tud?-ot, másrészt minél távolabb kerültem a szülőfalumtól, annál többet jelentenek nekem azok a dalok, amelyeket a Lakatos Mónika és a Cigány Hangok vagy a Romengo formációiban lemezre vettek. 

Egy lemezbemutató friss élményével érkeztek a stúdióba, és ahogyan azt a legelején megígérték, csakis őszintén volt szabad kérdeznem – ők pedig ugyanígy feleltek. Mindenre.

Például, hogy mi tartotta őket Magyarországon, miért nem Torontóból jelentkeznek Skype-on. Vagy hogy milyen megélni, amikor Mónikára rendőrt hívnak bármiféle ok nélkül. Hogy miért olyan különleges a roma kultúrában a hallgató, hogyan él ez a különös, balladisztikus műfaj a XXI. században, és mit jelent, hogy valakiről nem tudjuk, tud-e énekelni, amíg nem hallottuk, hogyan énekel hallgatót.

Szó esik arról, mit jelent, hogy a roma hagyományok szerint a férfi a fej, a nő a nyak, és arról is, hogyan tud emellett alkotópárosként működni huszonöt éve Mónika és Mazsi.

Beszélgetésünk alatt az érzelmek legszélesebb skáláját jártuk be, és ez, úgy érzem, a végeredményen is hallható. Ezért is annyira fontos ez az adás nekem: mert olyan mondatok hangoznak el benne, amik egy kicsit közelebb hozhatnak, hozhatnának bennünket egymáshoz. Ahogyan Mazsi fogalmazott:

„Őszintén sajnálom az olyan cigányokat, akiknek nincs lehetőségük olyan emberekkel találkozni, akiknél szeretet veszi őket körül. Ha mi lejövünk a színpadról, boldogok vagyunk, nem néznek ránk görbén, szeretve vagyunk. És ez megtart minket.”

Hallgassátok ezt az adást olyan szeretettel és nyitottsággal, ahogy mi készítettük nektek. És hallgassátok Mónika hangját, Mazsiék zenéjét olyan őszinte tisztelettel, rajongással, ahogyan én szoktam hazafelé a vonaton, Szatmár felé robogva.

Csepelyi Adrienn