A Doktor Szöszi-sorozat azt a kérdést válaszolja meg, amit senki sem tett fel

 –

Rajongóként sosem egyszerű feladat objektíven értékelni egy film folytatását, egy spinoffot vagy egy előzménytörténetet. Egyszerre érezzük, hogy ezeket a próbálkozásokat helyből szeretni akarjuk, és azt várjuk, hogy kiderüljön: a már meglévő filmes univerzum annyira tökéletesen sokrétű, hogy a végtelenségig tágítható. Mindeközben a beavatottak tudálékosságával, nagyítóval keressük a hibákat, hogy fanyalogva elmondhassuk: „az eredeti jobb volt”.

Az Elle mindkét igényünket tökéletesen kielégíti: értetlenül állunk az alkotói szándék előtt, miközben nem bírjuk nem szeretni.

Miért van szükség egyáltalán egy előzménysztorira?

Több oka is lehet annak, ha egy stáb egy klasszikushoz nyúlva úgy dönt, hogy érdemes kiegészíteni az eredeti történetet az odáig vezető út elmesélésével. Ez általában akkor tűnik logikusnak, ha a folytatás túlságosan önismétlővé válna, vagy a kerekre írt befejezés egyszerűen nem hordoz már magában semmilyen új, izgalmasan kibontható történetszálat – ez pontosan így történt a Doktor Szöszi második részével is, ami a revelatív cukiságból az érdektelen cringe-be hanyatlott.

Viszont sokszor érezzük úgy, hogy a történet főszereplőjének személyiségfejlődése (mint a Joker, a Wonka vagy a Szörnyella esetében) vagy maga az elképzelt világ (mint A Gyűrűk Ura, a Harry Potter vagy a Star Wars) annyi további kérdést vet fel a nézőben, hogy érdemes lenne magyarázatot adni arra, miként jutottunk idáig. És itt jön az Elle című sorozat mindent átható problémája:

senkiben sem merült fel az égető kérdés, hogy Elle Woods vajon mitől lett olyan, mint (mindössze öt év távlatából) a film kezdetekor – ahogy az őt körülvevő kaliforniai önfeledtség és a felső középosztály fényűző élete sem szorul különösebben magyarázatra.

Akkor cseréljük le a babarózsaszínt hamuszürkére!

A készítők valószínűleg maguk is felismerték ezt a problémát, mégis úgy döntöttek, hogy a jubileumi évforduló megér egy új történetet. Ezért a napfényes, gondtalan Los Angeles helyett a borongós Seattle-be költöztetik a Woods családot, ahol Elle először szembesül azzal, milyen kívülállónak lenni: a csinos és népszerű lányból egyik napról a másikra a suli weirdo-ja lesz.

Ez egyébként kifejezetten jó megoldásnak tűnik, hiszen

a sorozat alapállítása így az lesz, hogy a társadalmi berendezkedés kegyeltjei és a genetikai lottó nyertesei is válhatnak kitaszítottá és a gúny tárgyává – ez pedig már rögtön elemeli az Elle-t a gimis tinisorozatok megszokott kliséitől.

Ez csak egy árnyalatnyi különbség persze a filmhez képest, ahol a „buta szőke nő” sztereotípiáját cáfolta a főhősnő, itt viszont a tinilány könnyedsége, felszabadultsága és optimizmusa teszi különccé.

És hogy értsük, hogy itt mennyire más szabályok érvényesek: Seattle-ből hiányoznak a színek, nagyjából minden nap szakad az eső, az itt élők pedig versenyt szoronganak egymással az őket körülvevő világ igazságtalanságai miatt. Ezeken a szomorkás hangulatú iskolai folyosókon pedig valóban kissé meghökkentő látványt nyújt Elle – akinek több ikonikus pink-on-pink outfitjét is újraalkották az eredeti filmből –, a tökéletesre loknisított frizuráit látva pedig el sem akarjuk képzelni, hogy egy ilyen lány hánykor kelhet reggelente.

Szépségversenyek helyett adományestek, petíciók és a korrupció felszámolása

A Washington állambeli gimi belső hierarchiájában nem az a fő rendezőelv, hogy ki a futballcsapat kapitánya vagy hogy kit választanak meg bálkirálynőnek. Sokkal inkább az helyezi el a szociális térképen az embereket, hogy ki a legtudatosabb, legcselekvőképesebb és a legelkötelezettebb a társadalmi ügyek terén. Bár a napi politika nem jelenik meg a történetben, a soundtrack sokat elárul a világképről. A nyíltan LMBTQ-párti 4 Non Blondes, a progresszív Radiohead vagy a nyíltan baloldali értékeket képviselő Rage Against the Machine pólói érzékletesen tükrözik azt az értékrendet, amely az egyenlőségre és a társadalmi felelősségvállalásra épül.

Elle-ről hamar kiderül, hogy remek közösségépítő és szervező, így a gimis életben felmerülő problémákra kiválóan reagál, ehhez pedig folyamatosan újabb társakat is talál maga mellé. A történet előrehaladtával a tizenhat éves plázacicát egyre kevésbé érdekli a divat világa, és egyre inkább válik ő maga is igazságkereső aktivistává – a saját jogán pedig ez egy teljesen érvényes fejlődéstörténet is lenne. Csakhogy itt jön megint a bökkenő:

ha Elle már a középiskolás évei közepén otthagyja a Cosmopolitan gyakornoki programját, hogy inkább a társadalmilag fontosnak ítélt ügyek felé forduljon, akkor a filmben miért divatmarketing szakon tanul tovább? Ha tizenegyedikben ő göngyölíti fel az iskolaigazgató szövevényes korrupciós ügyeit, akkor mégis miért lepődnénk meg, hogy később a Harvard jogi karán találja magát?

Ugyanez a kérdés merül fel a kihagyhatatlan szerelmi szálnál is. Bár ebben a világban minden csak egy viszonylag bináris skálán képes mozogni, az első pasizós élmények azért mégis jó aránnyal vannak megkavarva, hiszen nemcsak Dögös Josh (Logan Shroyer) és deszkás-rasztás Dustin (Zack Looker), de a kettejük között félúton lévő Miles (Jacob Moskovitz) is bejelentkezik Elle szívéért és az első csókért.

A sorozatban megjelenő szerelmi sokszög szinte azonnal visszarepít minket a saját tinédzser korunkba, hiszen mindannyian éltünk át hasonló szerelmi káoszokat és döntésképtelenséget ebben az életkorban. De miután a sorozat befejező pillanatában mégis eldőlni látszik, hogy Elle a két szépfiú helyett végül a lázadó Dustin mellett dönt, hogy a jó életbe kerülhetünk a film elején megint oda, hogy az üresfejű, elkényeztetett sármőrért, Warrenért megy a cicaharc? Sajnos ezeken a pontokon kifejezetten elhasal a sorozat, hiszen

jó esetben egy előzménytörténet nem gyengítheti az eredeti film koherenciáját, egy felnövéstörténetet pedig nem lehet egy másikkal kiegészíteni úgy, hogy a főszereplő pontosan ugyanazt az ívet járja be.

Akkor most hányat is írunk?

Bár a sorozat 1995-ben játszódik, az itt megjelenő, preppy stílusú ruhák, divattrendek és használati tárgyak már ötvözik a kilencvenes és a kétezres évek hangulatát (teljesen el is felejtettem, hogy az autótelefon milyen menő státuszszimbólumnak számított). Ez a kis időbeli keveredés teljesen bele is fér, valószínűleg ezeket csak azok veszik észre, akik pont ekkor voltak tinédzserek.

Az viszont teljesen ledob minket a valódi nosztalgiaélményről, hogy hiába járunk a történet szerint a kilencvenes évek közepén, mégis a mai kor embereit és problémáit látjuk – csak épp Y2K-jelmezben. Félreértés ne essék, én kifejezetten üdvözlöm, hogy ma már egy sorozatban alapvetés, hogy egy színes bőrű színész nemcsak a sokadik mellékszereplő lehet, és hogy egy LMBTQ+-karakternek nem az az egyetlen személyiségvonása, hogy a saját neméhez vonzódik – ez pedig pláne nem humorforrás.

Viszont a kilencvenes évek közepén még nagyon messze jártunk attól a mai PC világtól, amit a sorozatban látunk.

Persze nem tudhatom, hogy milyen volt harminc évvel ezelőtt a seattle-i közhangulat, de elég naivnak tűnik az az elképzelés, hogy a gimi legkiegyensúlyozottabb diákja Liz (Gabrielle Policano), egy nyíltan leszbikus lány lett volna. Ha mégis így volt, akkor viszont nagyon nehezen érthető, hogy egy ennyire haladó szellemű, liberális közeg mégis miért vetne ki magából valakit, aki egyszerűen csak végtelenül jó szándékú, barátságos, és úgy néz ki, mint egy cuki puncsfagyi.

Lehet, hogy nem szól semmiről, de szól valakiről

Ha a történet nem is tud igazán újat mondani, a főszereplő mégis képes életben tartani a sorozatot. Ez pedig főként a szuperjól sikerült castingnak köszönhető, élén az Elle Woodsot alakító Lexi Minetree-vel. A 25 éves színésznő nemcsak egy centi híján ugyanolyan magas, mint Reese Witherspoon, és nemcsak a szívecske alakú fejformájuk miatt hasonlítanak tökéletesen egymásra.

Lexi Minetree pontosan ugyanolyan kiváló komika, mint elődje – csodálatra méltóan hozza Witherspoon minden rezdülését, miközben ő maga is pontosan érti, hogy hol húzódik a hajszálvékony határ a szatirikus ábrázolás, a finom paródia és a karikatúra között.

És bár a másolás szinte tökéletes, Minetree is képes volt a saját eszköztárával tovább alakítani az emblematikus Elle Woods karakterét.

Semmi nem indokolja, hogy a Barátok közt-szerű cliffhanger után epekedve várjam a második évadot. Mégis azt érzem, hogy nem fogok tudni nemet mondani a folytatásra sem – Lexi Minetree-ről pedig az a jóslatom, hogy nemsokára egy jóval fajsúlyosabb szerepben is megismerheti a világ a drámai oldalát és a színészi kvalitásait is, ahogy Reese Witherspoonnal is pontosan így történt.

Rezek Bori