–

Az énekesnő tíz éve, 2012 februárjában vesztette életét; gyógyszer- és drogbefolyásoltság miatt bekövetkezett fulladás okozta a halálát. A tragikus vég jó ideje benne volt a levegőben, Whitney köztudottan képtelen volt megbirkózni a függőségével, és rohamléptekkel haladt a totális önpusztítás felé. 

Éppen ezért engem is érdekelt, milyen volt az élete, ki volt ez a nő, honnan jött, hogyan lett sztár, mi volt a varázsereje, a titka – mármint az egyértelmű és magával ragadó tehetségén kívül –, mennyire volt összetett ember, kik akadályozták az útját, kik segítették, és hol volt az a pont, ahol minden eltörött. 

Biztosan tudjátok, milyen irodalomórára megírni egy tisztességes életrajzot valakiről. Egy fogalmazást, amiben fel kell sorolni, az illető mikor született, ki volt az anyukája, mikor adták ki első művét, ki volt a férje, és miben halt meg. Az I Wanna Dance With Somebody című film pont egy ilyen fogalmazás lett. Tisztességesen fel van sorolva benne a néhai énekesnő élete, és ennyi. 

A főszerepre egy gyönyörű nőt választottak, aki annyira szép, hogy amikor az arcát látom, nem is tudok mással foglalkozni, csakis a vonásaival. Houston fizimiskája is csodálatos volt, de Naomi Ackie egyszerűen káprázatos. Talán túl káprázatos is. És a film 144 percének jelentős hányadában ezzel vagyok elfoglalva, mert mással nincs nagyon dolgom.

Mert nem tudok meg semmi egyebet az énekesnőről, csak annyit, amennyi egy tisztességesen felsorolt életrajzból megtudható.

Itt született, itt nőtt fel, oda járt iskolába, akkor kezdett énekelni, ilyen volt az anyja, olyan az apja, azok sokat veszekedtek, ezért ő megfogadta, sosem fog, aztán szinte mégis ugyanolyan házasságban élt, mint ők.

Ez fedezte fel, azt énekelte el, világsztár lett, sok lemezt eladott, gazdag lett, drogozni kezdett, verte a férje, lecsúszott, rehabra ment, kijött, visszaesett, meghalt. És közben persze láthatunk néhány jelenetet, amelyben azt ábrázolják, mekkorákat énekelt, amíg élt. A filmnek egyébként ezek a jó részei.

Ezek a jelenetek tényleg bravúrosak, érzem a hatásukat, szinte ott vagyok a stadionokban, amikor a Naomi Ackie által megformált énekesnő kitárja a karját és kiereszti a hangját. A Bohém Rapszódiában is ezekért érte meg végigülni a filmet, ugyanezek a kockák voltak kiválóak, de a többi ott sem volt eléggé érzékletes és mély, ezt pedig azért hozom példaként, mert ugyanaz az Anthony MacCarten írta a forgatókönyvet, aki a Whitney-filmét. Sajnos itt is kevésnek éreztem, súlytalannak, ahogyan a Freddie Mercuryról, illetve a Queenről szóló alkotás esetében is. Tudom, mennyire sokan szerették azt a mozit, de én nem szerettem, a főszereplőt sem, és sajnos ahhoz hasonlóan a Whitney-filmben sem éreztem a lényegi átalakulást. Valahogy plasztik az egész.

Egy igazán jó életrajzi film olyan például, mint a Piaf. Amit Marion Cotillard hozott abban, az valóban bravúros volt, ott megvolt a teljes összhatás, a valódi átlényegülés. Éreztem a fájdalmat a vásznon, Piaf életének összes apró szilánkja rám zúdult olyat játszott Cotillard, és a forgatókönyvet is úgy írták meg. De ez itt csupa műanyag.

Óriási kihagyott ziccer, hogy a film nem bontja ki Whitney kapcsolatát az anyjával és az apjával, nincs mélysége és jelentése a Bobbi Brownnal való házasságának. Semmit nem tudunk meg az őt ért lelki nehézségek hátteréről, egyszer csak azt látjuk, hogy elkezd drogozni, de nem értjük, miért, mert nincs bemutatva tisztességesen a fordulópont. Amikor a menedzsere és a mentora elhívja magához, hogy szembesítse függőségével, az is annyira művi és lélektelen, hogy még csak azt sem érzem: drukkolok neki, meneküljön meg. Ebben a filmben semmi sincs elmagyarázva. 

De a fizikai átalakulás sem elég jó: a legmeggyötörtebb állapotában is gyönyörűséges ez a színésznő, nem végeztek a maszkmesterek eléggé jó munkát, nincs meg a tökéletes átlényegülés. Ami pedig a leggagyibb része a történetmesélésnek, az a Több mint testőrös jelenet, ahol a filmből bevágnak egy kockát Kevin Costnerről, a másik kockában meg már Naomi Ackie-t mutatják, ahogy összeesik a forgatáson és elvetél – úgy, hogy előtte viszont egy szót sem ejtenek a terhességéről –, aztán sírnak egy kicsit, és ennyi. Utána mintha az egész meg sem történt volna: nincs több szó a fájdalomról, a következményeiről. Bobbi annyit mond csupán: „Lehet még gyereked”. Hát, köszi.

Számos ponton lehetett volna ábrázolni a tragédiához vezető utat, de tulajdonképpen az összes ziccert kihagyták, és ezt 144 percben elmesélni baromi unalmas, és időpazarlás is. 

Bele kellett volna még pakolni a lényeget. Épp az maradt ki. 

Az I Wanna Dance With Somebodyból épp a lélek hiányzik. 

Kár érte.

Képek: InterCom

Szentesi Éva