Ha van olyan sztár a te életedben is, akit jószerivel húsz éve imádsz, tinikorod óta az egyik bálványod, kábé szerelmes is voltál belé, nyilván plátóian, de azért néhányszor elképzelted, hogy milyen lenne, ha az élet mégiscsak úgy hozná, hogy összefussatok, akkor arról a sztárról azért komoly elképzeléseid vannak a tekintetben, hogy milyen ember. Brad Pittet pedig én mindenféle jelzővel felruháztam: szexisten, cool csávó, érzelmes, kedves, érzékeny, barátságos satöbbi satöbbi. Nyilván honnan tudnánk, mi igaz belőle. De szerintem mostanra azért kiderült, hogy Pitt nem is szexisten leginkább, hanem egy atomlaza pali, aki tudja, hogy milyen adottságokkal született – de ez történetesen nem annyira érdekli.

Ahogyan nem érdekli az sem, hogy bolondnak nézik, amiért szoknyában megy az új filmjének a premierjére, vagy egy másikon zöld öltönyben fura karaterúgásokat mutat be, vagy két másik színésztársán csimpaszkodik, grimaszol, azaz hülyét csinál magából, mintha elmentek volna neki otthonról, pedig nem.

Csak mintha végre önmagát adná. Mintha végre tényleg magasról tenne arra, ki mit gondol róla. 

Szóval itt van ez a vitathatatlanul jó színész, akibe a Szenvedélyek vihara óta szerelmes voltam, és akiről tényleg elég sok mindent elképzel az ember (még Angelina Jolie-t is hajlandó megutálni miatta), és rájövök, hogy ez a pali az egyik legviccesebb csávó a földön, mert ahogy tudja magát mórikálni, ahogy a szépfiúságát semmibe se nézve megteszi ezt, az egyszerűen király. 

A Gyilkos járatban pedig brillírozhat. Minden a keze alá dolgozik: a forgatókönyv, maga a sztori, a karakterének első ránézésre kissé ügyetlen, kissé pesszimista, a világra rácsodálkozó, kis Buddhába éppen megtérni készülő, egyébként vérprofi bérgyilkosi mivolta, de a többi szereplő is, akik egytől egyig zseniálisak. 

És Pittet nézni ebben a szerepben öröm: nem kell erőlködnie, nem kell szexinek lennie (ő anélkül is az, hogy akarná), egyszerűen csak van, te pedig összepisiled magad a röhögéstől.

Ha a film stílusát kellene behatárolnom, akkor azt mondanám, hogy olyan, mintha Tarantino és Guy Ritchie jakuza- és mangarajongó szerelemgyereke rendezett volna egy fekete komédiába oltott véres akciófilmet, ami nem púderezi el az ocsmányul véres részleteket, és az anyját is eladná egy jó poénért. (Volt egy enyhe Liza a rókatündér-es flessem is közben, de azt így utólag nem tudom, mitől.)

Citrom és Mandarin

A történet röviden annyi, hogy néhány bérgyilkos „véletlenül” ugyanarra a Kiotó felé háromszáz kilométer per órával robogó vonatra vált jegyet Japánban, majd kiderül, hogy sajnos nem véletlen, hogy egy járgányon utaznak, közben pedig mindegyikük karaktere és sztorija szépen kibomlik.

A világból és a gyilkolászásból kiábránduló főhős, akinek neve Katica (Brad Pitt) elvállalja élete utolsó melóját: egy aktatáskát kell leszednie egy vonatról, ám közben jelentős akadályokba ütközik: legelőször Citromba, a Thomas, a gőzmozdony iránt rajongó testes feka bérgyilkosba, és annak ikertesójába, a magas, jóképű, fehér Mandarinba. De a vonaton utazik még a bájosan gyanús Herceg is, ráadásul időközben felszáll a Farkas, de lesben áll a Darázs is, és várja őket a Fehér Halál, akinek a sztorija se gyenge, ahogyan a hanyagul ottfelejtett palack Fidzsi vízé sem az. 

Szóval fordulatokból, verekedésből, poénokból és vérből egyáltalán nincs hiány, csak győzd kapkodni a fejed, a mozi legviccesebb része pedig kétségkívül az, amikor Katica és Mandarin a csendes vagonban próbálják meg nagyon halkan péppé verni egymást úgy, hogy közben szemrebbenés nélkül csendre utasítja őket egy szigorú néni. Á, az verhetetlen jelenet! 

A Gyilkos járat egy vegytiszta akcióvígjáték a fekete fajtából, zéró romantikával és zéró szexualitással, mert ebben a filmben bizony nem jön össze senki senkivel, még csak fél szemmel se kacsintanak egymásra, itt dugni senki nem akar, csak ölni, és túlélni, de azt nagyon.

Ajánlom Tarantino- és Ritchie-rajongóknak, akcióvígjáték-fanatikusoknak, azoknak, akik imádják a tartalmas látványt, bírják a vért, és szeretik a hollywoodi sztárparádét.

Szentesi Éva