–

„Olyan hatalmas volt a káosz és a felfordulás, hogy az emberek már nem figyeltek a celebek kutyáira. Senki sem tudta, mennyire aprók ezek a kutyák, vagy hogy mit hordanak, vagy hogy az egyiküket nemrég újraélesztették-e intravénásan, miután kis híján megfulladt egy forró retikülben. Az a nem is olyan távoli korszak, amikor mindenki a hírességek képeit nézegette, akik az aznapi újság lapjaival szedik fel a kutyáik piszkát sztreccses bársonymelegítőben, most valami elképzelhetetlen luxus idejének tűnt, olyan fokú butaságénak, ami már a megvilágosodáshoz közelített.”

Pontosan ugyanezt éreztem, amikor elolvastam a több mint tökéletes bekezdést Patricia Lockwood könyvében: hogy mi lesz velünk? Mi lesz velünk, ha már nem arról szólnak a hírek, hogy melyik celeb hogyan válik, mi lesz velünk Edina és Csuti nélkül, mi lesz velünk a nélkül a bugyutaság nélkül, ami a napi betevőt jelenti most?

Mi lesz velünk, ha már nem tud eladni nekünk több kreppelős hajvasalót semmilyen influenszer, ha a kiposztolt tartalomért egy cég sem perkál már, és főleg mi lesz velünk, ha eltűnnek az ezeket fikázó kommentek? 

Helyette jön majd valami rettenetes, mondjuk, a valóság. Hogy a valóságban, amit addig nem láttunk a celebek hülye kutyáitól meg a mindennapos magánéleti gondjaiktól (amiket még véletlenül sem akartak soha a sajtónak kiteregetni), olyanok történnek, mint például, hogy lebombáznak egy országot, nőket erőszakolnak meg. És a szépen gömbölyödő celebpocakok helyett olyan kisgyerek képe kering, akinek a földi maradványait épp az imént találták meg a romok alatt. 

Az Erről nem beszélünk című könyv a harmincas évei végén járó, kortárs amerikai író legújabb szerzeménye, aki hangos és nemzetközi sikerét 2013-ban aratta, amikor publikálta a Megerőszakolós vicc című prózaversét. Lockwood kötete formailag is meghökkentő, a Twitteren gyors népszerűségre tett szert, mert rövid bejegyzéseken keresztül rajzol olyan pontos látleletet az online terek természetéről, hogy a könnyem is kicsordul.

Közben pedig nem tudom eldönteni, hogy azért bőgök-e, mert ez a rajz ennyire pontos, vagy mert ezt az elképzelt, virtuális valóságot már lehetetlen elválasztani az igazi valóságtól. 

„Száz évvel ezelőtt a macskáját talán Gombolyagnak vagy Cirmoskának hívták volna. Most viszont Dr. Segglyuk volt a neve. Nem volt menekvés. – Dr. Segglyuk! – kiabálta éjjel a kétségbeesés szélén, amíg a kandúr oda nem sétált az ajtóhoz…”

A könyv ilyen és ehhez hasonló jegyzetekkel van tele, amikben végig keveredik a virtuális lét a valósággal, és az olvasó csak tántorog ebben a bódító félhomályban, a bizonytalan, jól megírt szövegekkel összefirkált falakhoz támaszkodva, úgy kecmeregve át a káoszon, hogy még csak nem is sejtheti, ez most akkor hova fog kifutni tulajdonképpen, és ha kifut valahová, akkor van-e még valahol.

Az önéletrajzi ihletésű könyv hangulata aztán egyszer csak megváltozik, amikor a névtelen elbeszélő húgáról kiderül: súlyos rendellenességgel fejlődő magzatot hord a szíve alatt, és ha a baba megéri is a születését, akkor sem sokáig lesz életképes. 

A könyv utolsó harmada egy valódi és húsba vágó búcsú lesz az unokahúgtól, aki szinte semmit nem érzékel abból a világból, amiben az elbeszélő él és ír:

„Kicsi, annyira kicsi dolgokról kívánta, hogy bárcsak egyszer a baba is megismerhetné őket. Milyen érzés boltba menni a nyaralás alatt; felébredni hajnali háromkor, és az egész életünket végigpergetni az ujjaink között; milyen az első olvasójegy; egy új rúzs; mikor két hónapra elzsibbad az egyik lábujjunk, mert kölcsöncipőbe mentünk egy barátunk esküvőjére…”

Ahogy végigolvastam ezt a listát, azon gondolkoztam, hogy ezekből mi volt meg, és akarhat-e egy ember ezeknél többet, és ha ez mind pipa, akkor meghalhat-e már. Egyáltalán, mi értelme van az életnek, ha ezek mellé nem tehet pipát? Vagy úgy van csak értelme igazán, ha ezeket fel se fogja, mint a mindössze fél évet megélt unokahúg? 

Patricia Lockwood könyve tökéletes. Olyan társadalomkritika, olyan pontos kórkép, ami a legegyszerűbben és a legmetszőbben rajzolja meg azt, amiben és ahogyan élünk. Egy kicsit olyan érzés olvasni, hogy közben arra gondol az ember: lemásztunk a fáról, de ugyan minek, illetve lemásztunk a fáról, de pont ezért. 

Nem fogja mindenki érteni ezt a könyvet. Pláne nem fogja mindenki szeretni. Engem viszont megvett kilóra.

Ez a kedvenc idézetem belőle:

„A portálban élő embereket gyakran hasonlították azokhoz a legendás kísérleti patkányokhoz, akik újra meg újra megnyomtak egy gombot a jutalomfalatért. De a patkányok legalább jutalomfalatot kaptak, vagy a jutalomfalat reményét vagy emlékét. Mikor mi nyomtuk meg a gombot, csak annyit kaptunk, hogy még nagyobb patkány lett belőlünk.”

Szentesi Éva