Az első tervezőjét „megölte”, a másodikat lebénította, ám egy szívós asszony közreműködésével mégis elkészülhetett – Ma 150 éve kezdődött el a Brooklyn híd építése
Régen egyszerre volt életem félelme és vágya, hogy eljussak New Yorkba. Pánikbetegként féltem az érzéstől, hogy a gigantikus épületek „összenyomnak”, majd plátói szerelmesként pedig látni akartam végre a Brooklyn hidat. A félelemről csak annyit, hogy immár többször tesztelve konkrétan átalakulok ott, energikus és boldog leszek mindentől, pániknak nyoma nincs bennem. A szerelemben pedig ott nem kellett csalódnom, és úgy érzem, ez örökké fog tartani. Ma százötven éve, hogy elkezdték építeni ezt a számomra tökéletes hidat, aminek a története több mint izgalmas. Marossy Kriszta írása.
–
Rendben, tudom, hogy emberek millióinak a kedvenc építménye, de a fene akarja kisajátítani, bárkivel szívesen osztoznék akár mindennap a látványában. Hiába térek vissza hozzá rögeszmésen, hiába szemlélem mindenféle perspektívából, mindig valami újjal rukkol elő.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt, hogy szép, tudjuk. Azt is, hogy Manhattan felől kisebbnek és befogadhatóbbnak tűnik, hogy a brooklyni oldalról egyszerre fenséges és óriási, azt is. De számomra annyi minden mást is jelent: Dumbóban a fűben ülni a lábainál megnyugtató érzés, még a legnagyobb szélviharban is, mert szinte óvón emelkedik fölém.
Máshonnan figyelve a régi ruhájában örökké elegáns öreg hölgynek tűnik, vagy éppen légtáncosnak, ahogy a karjait nyújtja felém, amikor gyalogosan ráfordulok a középen futó útra, aztán megölel, fogva tart, és egyszerre suttogja a fülembe a város múltját, jelenét és jövőjét.
Meggyőződésem, hogy ez a híd mindenkinek mesél, aki egy kicsit is nyitott rá. Megérdemli, hogy ezúttal róla szóljon a történet.
Történt, hogy 1855-ben John Roebling drótkötélgyárosnak végleg elege lett a hajóra várakozásból, és mivel cégének igen nagy tapasztalata volt a függőhidak építésében is, javaslatot tett a hídépítésre. Ezután még úgy tizenkét évig kompozhatott, mire beadványa átverekedte magát a bürokratikus (és korrupt) politikai és gazdasági hierarchián, és megalapították a New York Bridge Companyt.
A tervezéssel a német származású John Augustus Roeblinget, a híres hídtervezőt bízták meg, aki saját munkája áldozatává vált: többször a helyszínre utazott méréseket végezni, és egyszer az éppen kikötni készülő komp a vasrudak közé szorította a lábát, de úgy, hogy néhány lábujját amputálni kellett – majd pár nap múlva belehalt a vérmérgezésbe.
Így történt, hogy százötven évvel ezelőtt, az építési munkák megkezdésénél a híd tervezője már nem lehetett jelen.
A helyére viszont a fia, a szintén mérnök Washington Augustus Roebling ugrott be, ő vette át a világ első – és 1903-ig, a Williamsburg Bridge elkészültéig a leghosszabb – acélkábeles függőhídja megépítésének vezető pozícióját. A kábelhálók tartotta szerkezethez, az alapozáshoz elsőként speciális aknákat, búvárharangokat kellett kialakítani: a brooklyni oldalon tizenhárom és fél, a manhattani oldalon pedig huszonnégy méter mélyen. Az, hogy most ilyen odaadással csodálhassuk a hidat, megannyi ember életébe és egészségébe került, hiszen odalent, a folyómeder alján embertelen körülmények között dolgoztak.
Az egyik áldozat pont az apjától a stafétabotot átvevő Washington Roebling lett, aki a keszonbetegségtől lebénult, és bár szellemileg ép maradt ugyan, az építkezés vezetését fel kellett adnia, így a további teendőket feleségére, Emilyre bízta. Na ugye, jól éreztem én a tekintélyt parancsoló hölgy szellemét a hídban!
Emily egyébként a férje mellett sajátította el a felsőfokú matematikát, a hídépítés technikáját, és a kábelgyártás technológiai alapelveit. Majd tizenegy éven keresztül folyamatosan közvetített a brooklyni otthonukba ragadt férje és a hídon dolgozó mérnökök között.
Természetesen a beszállítók már akkor is kispórolták az anyagot az áruból, egészen pontosan J. Lloyd Haigh nem érezte fontosnak az előírásokat és a megrendelt kábeleket – ami csupán az egész konstrukció alapja volt –, ezért gyengébb minőségű huzalokból gyártotta le. De ijedelemre semmi ok, mivel a vérmérgezésben elhunyt tervező eredetileg is a szükségesnél hatszor erősebbre tervezte a hidat, és fia, valamint Emily a malőrt észlelve még így is négyszer erősebbnek ítélte a konstrukciót az elvártnál. Mégsem voltak egészen elégedettek, így átlós irányban még kétszázötven plusz kábellel stabilizálták a hidat – utólag kiderült, hogy szükségtelenül, viszont így még sokkal izgalmasabbá, kontrasztosabbá és szebbé tették az egyébként homokkő, gránit és rosendale-i cement egyvelegéből felhúzott neogótikus építményt. Megnyugtatásul: a mai mérések szerint a nem csekély terhelés mellett sincs semmi esélye annak, hogy leszakadjon: tizennyolcezer-hétszáz tonna a teherbírása.
A híd átadása után pár nappal azonban a zsúfolásig telt új csodahídon valaki elkezdte terjeszteni a hírt, hogy le fog szakadni, így – Arany János Híd-avatás című versét szinte megidézve – pánikszerűen, egymást taposva menekültek le róla az emberek, sok sérültet és tizenkét halottat hagyva maguk után. Így vált keretes szerkezetűvé az építkezés megkezdésének és befejezésének halottakkal terhelt története, ennek ellenére nem kezdtek baljós legendák terjedni róla – a népszerűsége töretlen.
Az avatásra 1883. május 23-án került sor, és először a tizenegy éven keresztül elképesztő munkát végző Emily Roebling sétált végig a hídon, kezében egy, a győzelmet jelképező kakast tartva.
(A mostani ingyenes használattal ellentétben akkoriban még egy cent híddíjat kellett fizetni az átkelésért, persze nem Roeblingnek.)
Elkészültekor a Brooklyn Bridge még kimagaslott a manhattani látképből is: a víztől a hídoszlop tetejéig 84,4 méter magas volt, így rögtön a város egyik ikonikus létesítménye lett.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Megannyi izgalmas történet kering a köztudatban róla: az átadása utáni évben például egy cirkuszos 21 elefántot hajtott át rajta, megmutatva, hogy milyen erős, de többen próbatételnek tekintették az arról való leugrást is – nem mindenkinek sikerült túlélnie. (Azokról nem is beszélve, akiknek nem az életben maradás volt a céljuk…)
Pár éve egy alaposabb rutinellenőrzésen a hídpillér aljában egy hidegháborús bunkerre akadtak a szakemberek, amely dugig volt ivóvízzel, gyógy- és kötszerekkel, és rengeteg konzervvel az esetleges nehéz napokra.
Az érdekességek közül mégis a kedvencem a New Yorkba lassanként visszatérő vadászsólymok története. A hetvenes évek elejéig állandó lakói voltak a régiónak, de akkor egy mérgezés következtében kipusztultak és csak mostanában kezdtek újra visszaköltözni a városba. Eddig tizenhat párt regisztráltak, amelyek előszeretettel húzódnak meg a felhőkarcolókon, hidakon, de a legkedveltebb búvóhelyükké a Brooklyn Bridge vált. Nem csodálom! Remélem, a következő életemben a híd vadászsólyma leszek, és onnan nézegethetem az egyik kedvenc városom!
Marossy Kriszta
Kiemelt kép: Getty Imags/Joe Sohm/Visions of America/Universal Images Group
