„Már egyetlenegy embernek tetszeni is hallatlanul veszedelmes” – Az első magyar szépségkirálynő, akit nagyon magasról hagytak lezuhanni

–

A szép balatoni kamaszlány

Ne kavarjuk össze a két történetet, most koncentráljuk az ötven éve teljesen elfeledetten elhunyt Simon Böskére, aki a két világháború között volt ifjú és nagyon szép, és aki balatoni lányként élhette meg a ragyogó külsejének szóló figyelmet. Még nem ismerte a félelmet, a kiábrándulást és a gyűlöletet.

Keszthelyen született, asszimilált zsidó polgári családban, szülei Simon Sándor járási tiszti főorvos és Hoffmann Janka voltak. Még csak tizenhat éves volt, amikor felfedezték, és először a Keszthelyi Korzó Szépévé, majd a Balaton Tündérévé választották. Érdekes módon ezeket a versenyeket is – mint később a szépségkirálynő-választást is – a Színházi Élet című lap szervezte egy olyan világban, ahol a szépségipar még éppen csak lombosodni kezdett. A női szépség iránti hódolat, annak kirakatba tétele és a nép könnyed szórakoztatásának igénye mindig a békeidő jellemzője volt, és úgy tűnik, marad is.

Érdekes mellékszál, hogy már akkor is sok ellenzője volt a szépségversenyeknek, a megmérettetés ilyen szimpla módjának és a test kiárusításának, illetve a „rossz erkölcs” térnyerésének.

Mindenesetre a már imént említett Színházi Élet a francia Le Journal nevű újság és az európai szépségversenyek ősapja, Maurice de Waleffe francia író és a lap főszerkesztője megbízásából meghirdette az első magyar szépségversenyt, amire összesen kétszáztizennyolc lány jelentkezett egész alakos fotográfiával. A cím mellett igazán kecsegtető volt a lányok számára a verseny kiírásában, hogy a leendő győztest meghívták a párizsi Európa Szépe versenyre, majd a leendő Miss Európát pedig az Amerikában megtartandó Miss Universe-re. A hazai fiatal lányok pedig álmukban elkezdték meghódítani a világot: fény és csillogás követte őket, amerre jártak.

Verseny a szerkesztőségben

Böske a 119-es sorszámmal érkezett 1929. január 6-án a Színházi Élet Erzsébet körúti szerkesztőségébe, ugyanis itt tartották a rendezvényt, (ami valljuk be, jelentősen kinőtte a helyet, de erre igazán nem számítottak a rendezők). A Korzó Szépe tényleg gyönyörű volt, magas, szőke, kék szemű, természetes, pici szájával, nagy szemével, okos tekintetével immár Pesten is hódított. Állítólag a döntnökök nagyon sokat vitáztak, mire kihozták győztesként a lányt.

Mondjak egy meglepőt?

A számos tagból álló zsűriben egyetlen kivétellel csak férfiak ültek: neves írók, művészek nagy számban és az egy szem nő, Márkus Emília színművész…  

Természetesen megjelent és zsűrizett Maurice de Waleffe, a Le Journal főszerkesztője is, aki az esemény ellenzőinek ekként magyarázta a verseny fontosságát a Színházi Élet hasábjain: „Vajon arra való-e az a drága, törékeny és sajnos rövid ideig tartó művészi alkotás, amit a szép nő jelképez, hogy elhervadjon az árnyékban? Az emberek gratulálnak az archeológusnak, ha sikerül neki egy tökéletes antik márványt vagy bronzot kiásni. Én az élő szépséget ásom ki, és hízelgek magamnak azzal, hogy olyan Vénuszokat fedeztem fel, akik azóta szépségük fényét ráragyogtatták az egész világra.”  

Amellett, hogy belőlem utólag erős indulatokat vált ki ez a pár mondat, el kell ismerni, hogy ügyes beszéd volt ez akkoriban. Békeidő, szórakozás, plusz egy kis intellektuális vonzat becsempészése.

Böske határtalanul boldog volt, csakúgy, mint a kint összesereglett nép. Izgatottan várták a lány útját a február 8-i párizsi döntőbe, ahol már „csak” tizenhat nemzet legszebb lányának kellett az arénában egymásnak feszülnie. Böske ott is nyert, és a maga kislányos módján így reagált a győzelemre: „Ne csináljanak nekem viccet, mert a Dunának megyek!”

Ujjongott Párizs és Magyarország egyaránt. Egyszerre emelték magasba és csavarták ki pillanatok alatt szegény kislányt. Kézről kézre adták, és csak lassan szembesült a talmi csillogással, az ideiglenesen kölcsönadott ruhák, ékszerek, autók reklámfogásaival, aztán a számára jóval később benyújtott szállodaszámlával is. De mindezek előtt még meghívta a francia köztársasági elnök, a monacói herceg, megannyi diplomata és híresség. Járt a francia tengerparton, kapott számos európai és amerikai filmajánlatot és egy francia selyemgyár még mintát is akart róla elnevezni.

Szédült állapotba került, azzal a plusz teherrel megpakolva, hogy a magyarság konkrétan történelmi elégtételt látott abban, hogy Trianon után egy magyar lányt ünnepelnek, és talán más szemmel figyelik a megcsonkolt országunkat általa.

Böske később nemet mondott minden ajánlatra, de előtte még sok dolog történt. Először is hazautazott.  

A Gare de L’est-ről a Keletibe…

Ekkor várta az igazán nagy ünneplés és az első komolyabb előjele annak, hogy az emberre ragasztott címkék folyamatosan változhatnak, de abba neki tulajdonképpen semmi beleszólása nem lesz az élete jelentős részében.

Történt ugyanis, hogy egy autogramosztáson valaki Miss Palesztinának nevezte, és a fejéhez vágta, hogy ő tulajdonképpen nem is magyar, hanem egy „ronda zsidó lány!”. 

Aztán eljött az a nap is, amikor az ajándékokat vissza kellett küldeni, a talmi csillogás eltűnt, a kedélyek lenyugodtak, és Böske tisztán látta, hogy ezen a pályán nem szeretne játszani többé, így nem utazott el az amerikai döntőre sem. (A sors furcsa fintora, hogy a helyette Bécsből kiküldött Lisl Goldarbeiter nyerte el akkor a Miss Universe címet, és mivel egy magyar fotóshoz ment hozzá, ő is hazánkba költözött.)

Újra polgár egy újra feszültségekkel teli történelmi helyzetben

Böske visszatért a polgári életéhez, férjhez ment Brammer Pál budapesti textil-nagykereskedő, posztógyároshoz, bár a házasságuk nem bizonyult tartósnak. Válását követően Jób Dániel, a Vígszínház művészeti igazgatója lett az új férje annak 1955-ös haláláig. Együtt aztán küzdelmesen, de túlélték a holokausztot, Budapesten bujkálva a nyilas terror elől. Böske egyre többet betegeskedett, utolsó éveiben mind súlyosabbá vált agysorvadása, ami miatt alig tudott mozogni, majd később már a beszéd is nehezére esett. 1970-ben, hatvanegy évesen hunyt el, és második férjével a Kozma utcai izraelita temetőben nyugszanak.

Minden címkében csalódnia kellett, és rájött arra is, hogy a sors nem mindig kegyes. Azaz inkább többször nem az, mint igen.

Furcsa fricska, hogy szegény Böske utólag valószínűleg ezerszeresen megértette Márai a győzelmekor hozzá írt szavait: „Gratulálok, kisasszony. Mielőtt útra megy (Párizsba), engedjen meg egypár szót, szegény kicsikém. Maga nem is tudja, a Maga kedves és legszebbnek deklarált fejében, hogy mire angazsálta magát. Már szépnek lenni is egészen bonyolult valami. Mit gondol, a legszebbnek? Már egyetlenegy embernek tetszeni is hallatlanul veszedelmes és bonyolult valami.”

Igaz, igaz, de a legszomorúbb, hogy nem is ez lett a legfőbb terhe, amit rápakoltak, és cipelnie kellett.

Marossy Kriszta

Képek: Wikipedia