„Tipikus Donald: A sztori, amit elmesél, fontosabb az igazságnál” – Elolvastuk Mary Trump könyvét

–

Mary L. Trump, Donald Trump legidősebb bátyjának lánya. A negyvenegy éves korában elhunyt, apja előtt kegyvesztetté vált Fred Trump lényegében halálra itt magát. Gyermeke, Mary, nem egyszerűen a család perspektívájából írta meg ezt a könyvet, hanem a klinikai szakpszichológus nézőpontjából is. Az viszont, hogy képes volt – a saját traumáit is feldolgozva – visszatekinteni a múltjára, csak egy dolog – emellett olyan elemzést olvashatunk a jelenlegi amerikai elnökről, amelynek a nézőpontja hiánypótló. (Többek között azért is, mert nem süllyed a bulvár szintjére.)

Ahhoz, hogy megértsük, ki ma az amerikai elnök, látni kell az összetett családi képletet is – középpontban a zsarnok apával, idősebb Fred Trumppal, aki nem bírta elviselni, hogy legidősebb fia nem az ő nyomdokain halad, és ezért kitagadta. Mary ebbe enged bepillantást bravúrosan és higgadtan:

„Az egyetlen ok, amiért Donald megmenekült a bátyja sorsától, az az, hogy a személyisége sokkal inkább megfelelt az apja elképzeléseinek.

Éppen így működnek a szociopaták: a bűvkörükbe vonzanak másokat, akiket aztán könyörtelenül és hatékonyan – a legkisebb tiltakozást vagy ellenkezést sem tűrve – a saját céljaik szolgálatába állítanak. Fred lényegében Donaldot is tönkretette,

de nem úgy, hogy elfújta, mint egy gyertyalángot, ahogy Freddyvel történt, hanem azáltal, hogy rövidre zárta az emberi érzelmek teljes spektrumának megismerését szolgáló képességeit. Azzal, hogy Donaldnak csupán korlátozott hozzáférése lett a saját érzelmeihez – ráadásul még jó néhány azok közül is elfogadhatatlannak lett bélyegezve –, óhatatlanul torzult a világról alkotott képe, amivel természetesen az arra való képessége is sérült, hogy megfelelően mozogjon és létezzen ebben a világban. Rengeteg nehézséget jelentett neki, hogy ne az apja becsvágyának kiterjesztéseként, hanem önálló személyként tekintsen magára. Mindezek a problémák akkor váltak szembeszökővé, amikor Donald iskoláskorú lett. Egyik szülője sem bánt vele úgy, ami megkönnyítette volna, hogy megfelelően kapcsolódjon a társaihoz, így aztán sem az iskolai környezetbe nem tudott beilleszkedni, sem a testvéreivel nem tudott bensőséges viszonyt kialakítani.

Óriási és talán lehetetlen kihívást jelent számára a társadalmi kódok megfelelő értelmezése – és ez a mai napig így maradt” – olvasható könyvben.

A Trump-családban tehát nem Donald volt az elsőszülött, hanem Mary édesapja, Fred, aki nem tudott megfelelni apjuk (idősebb Fred) elvárásainak. Pilóta szeretett volna lenni, de apja azzal gyötörte, hogy elsőszülöttként neki kell beülnie az ingatlanokkal üzletelő családi vállalkozás elnöki pozíciójába. Amikor ifjabb Fred ennek ellenszegült, akkor gyakorlatilag félresöpörte őt a család, és kegyvesztett lett, de ami a legfontosabb, hogy ezzel együtt kitagadták a családi és apai szeretetből, megbecsülésből is.

Fred fiatalon inni kezdett, emiatt korán elvált. Mary gyakorlatilag már csak úgy emlékszik rá, mint alkoholistára, aki képtelen az emberi kapcsolatokra.

Kiváló érzékenységgel írja le a családi összejövetelek dinamikáját, hogy miként neveltek Donaldból olyan embert, aki mindent megkaphatott – noha kezdettől nyilvánvaló volt, hogy csekély képességekkel rendelkezik –, és hogyan vált uralkodó, zsarnoki szörnyeteggé előbb a saját családjában, majd a házasságaiban, az üzleti világban, végül az Egyesült Államok elnöki pozíciójában is. 

Mary Trump érzékletesen írja le azokat az egyre fogyatkozó alkalmakat, amikor együtt volt a családjuk, majd azt, hogyan itta magát halálra az apja a mellőzöttség, a szeretetlenség és a közöny miatt. Nem egy olyan szörnyűségre emlékszik vissza (és idézik fel az arra sokkal jobban emlékezők is), ami ahhoz vezetett, hogy a legidősebb fiú, Fred Trump negyvenegy évesen, 1981-ben az életét veszítse.

Pilóta nem lehetett az egyre súlyosbodó alkoholizmusa miatt, az apja karbantartói munkát adott neki a cégüknél, na meg alamizsnaként egy kupis padlásszobát, amikor már totálisan lecsúszott. Végül csalással és hazugsággal Fred gyermekeit is szépen kiforgatták a családi vagyonból, így Mary Trump és bátyja semmire nem jogosult a nagyapjuk végrendeletéből. Mary azt is leírja, milyen különös kegyetlenséggel viszonyult a család az apja halálhíréhez, hogy a saját anyja azt mondta az unokájának, amikor az örökségen vitatkoztak: apád nem volt semmi, nem ért semmit, így nektek se jár semmi. És arról is mesél, hogyan zsarolta ki Donald és Robert (a legfiatalabb fivérük) az aláírást, amivel végül kénytelenek voltak szignózni a beleegyezésüket. 

„[Idősebb] Fred ugyanis éppen a szörnyetegével – az egyetlen gyermekével, aki számított neki valamit – való kivételezés miatt vált képtelenné arra, hogy szeresse őt. Végül aztán Donald számára már egy szemernyi jóérzés sem maradt, és nem tapasztalt meg mást, csak saját sóvárgását arra, hogy szeressék. A harag, ami ennek hiányában növekedésnek indult benne, idővel minden mást árnyékba borított.”

Azok a családi karácsonyok is plasztikusan jelennek meg a könyvben, és festenek kiváló képet Donald személyiségéről, amikor az első feleséggel, Ivanaval másoktól kapott ajándékokat dobnak oda a számukra tökéletesen érdektelen rokonoknak. Közben pedig minden a külsőségekről és a pénzszórásról szól, arról, hogy semmi sem sok, és semmi sem elég. A látszatra kifejezetten ügyelni kell, és mindenkivel el kell hitetni, hogy az egész kizárólag Donald érdeme:

„Donald kétségkívül meg van győződve róla, hogy mindent a saját teljesítményének köszönhet, ideértve a kisebb-nagyobb csalásokat is.

Hány interjúban mesélte el azt a nyilvánvaló hazugságot, hogy apjától csupán egymilliót kapott kölcsönbe, amit hamar vissza is fizetett neki, de ezt leszámítva kizárólag egyedül csinálta meg a szerencséjét!? Könnyű megérteni, hogy ő maga miért hiszi el mindezt, hiszen senki nem bukott felfelé a pályája során olyan látványosan, mint az egyre zsugorodó szabad világ állítólagos vezetője.”

De az a rész is sokat elmond róla, amikor Mary arról mesél, hogyan hazudott a nagybátyja még azoknak is, akik tudták az igazságot:

„Tipikus Donald: a sztori, amit elmesél, fontosabb az igazságnál, amely utóbbi ráadásul bármikor feláldozható, ha ezt az árat kell megfizetni azért, hogy a sztori jobban eladható legyen.”

A jól felépített imázst hiába emelték hazugságokra, mégis működőképes. Az apja mindig is temérdek pénzzel pumpálta a középső fiát, hogy az felépíthesse a kapzsiságra épülő, gazdag, aranyveretes, bársonyszövettel bélelt, és kifejezetten ízléstelen birodalmát. A bankok hatalmas hiteleket biztosítottak az egyre növekvő Trump-vállalatnak, és csak nem olyan régen leplezték le, hogy milyen csalásokkal és tisztességtelen módszerekkel építették fel ezt a hatalmas vagyont, amit Mary Trump előtt is sikeresen eltitkoltak a nagyapa halálakor. 

„(…) az 1980-as évek végén senki nem tudott nemet mondani Donaldnak, és ezzel hallgatólagosan legitimálták az újabb, már eleve téves felvetéseken alapuló vállalkozását. Ennek ráadásul megvolt az a további következménye, hogy noha semmi esélye nem volt rá, hogy ezeket az üzleteket sikerre vigye, Donald egóját azért sikerült még nagyobbra fújni. (…) Annak ellenére, hogy egyre jobban összecsaptak a feje fölött a hullámok, Donald továbbra is úgy égette a pénzt, mintha nem lenne holnap. Kétlem, hogy valaha is eszébe jutott volna, hogy talán mégsem költheti el a világ összes pénzét minden alkalommal, amikor csak kedve szottyan rá.

A bankok megdorgálták ugyan az egyezségük megszegéséért, de sosem tettek semmilyen válaszlépést, ami Donaldot csak még inkább megerősítette abban a hitében, hogy bármit megtehet – ahogy lényegében az egész életét is ebben a meggyőződésben élte.”

A Túl sok és sosem elég című könyv tulajdonképpen arról szól, hogyan épült fel Donald Trump személyisége, és milyen erőviszonyok segítették ahhoz, hogy elhiggye még a saját hazugságait is, és hogyan lett képtelen a normálisan működő emberi kapcsolatokra. Az apa alakja a történetben egészen félelmetes: ahogy a családfő félresöpri a legidősebb fiát, Fredet, és felemeli azt, amelyik a legjobban hasonlít rá, Donaldot, még akkor is, ha útközben rádöbben, mit alkotott belőle – de visszaút már nem volt a Trump-család saját, külön bejáratú Frankeinsteinjének megfékezésében. 

„Minden alkalommal, amikor azt halljuk, hogy Donald valamit nagyszerűnek, elképesztőnek, fantasztikusnak, stb. nevez – természetesen arra utalva, hogy neki köszönhetően ilyen nagyszerű, elképesztő, fantasztikus minden –, emlékeznünk kell rá, hogy ez az ember lényegében még mindig ugyanaz a kisfiú, aki borzalmasan szorong attól, hogy a bátyjához hasonlóan ő is kevésnek találtatik, és hogy a kudarcaiért rettenetes büntetésben fog részesülni.

A lelke legmélyén a folyamatos melldöngetés és hamis büszkeség valójában sosem az aktuális közönségének, hanem egyetlen nézőnek szól: a rég halott apjának.” 

 Persze a könyvet fel lehetne fogni bosszúként is, de a szerző erre is reflektál:

„Habár a nénikém és a bácsikám máshogyan vélik majd, nem azért írtam meg ezt a könyvet, hogy pénzt szerezzek vele, vagy mert a bosszúvágy hajtott. Ha ez lett volna a szándékom, akkor már évekkel ezelőtt előálltam volna a családom történetével, amikor még senki sem sejthette, hogy Donald, a sorozatos csődeljárásokban jeleskedő üzletember egy napon egészen a Fehér Házig juthat. Ráadásul ekkor még jóval könnyebb dolgom lett volna, hiszen a bácsikám nem volt abban a pozícióban, hogy a bírálóit és a vészharangot kongatókat, illetve a belső információk kiszivárogtatóit fenyegesse és veszélyeztesse. Az elmúlt három év eseményei azonban nem hagytak más választást a számomra, és arra jutottam, hogy nem hallgathatok tovább. Mire ez a könyv megjelenik, addigra már többszázezer ember életét áldozták fel Donald gőgjének, és tudatos mulasztásainak oltárán.

Ha ezek után a második ciklusát is kitöltheti, akkor búcsút vehetünk az amerikai demokráciától.”

Az iménti sorokat az előszóban fogalmazta meg Mary Trump, miután leírta, milyen volt a választások után felébrednie, mennyire viccnek gondolta, hogy a nagybátyja lehet az elnök, és mit érzett, amikor ellátogatott a Fehér Házba a nagynénje születésnapjára, Donald invitálására. A Túl sok és sosem elég című könyv jóval a választások után íródott, azután, hogy Mary Trump szembesült vele, hogy nagybátyja a jelenlegi járványügyi helyzetet a legkevésbé sem tudja jól kezelni, és ezáltal sok ezer amerikai állampolgár életét is veszélyezteti.

Ezzel reflektált arra, hogy Donald Trump túl sokáig akarta fenntartani annak a látszatát, hogy nincsen semmi baj, és a koronavírus elharapódzása az Egyesült Államokban vaskosan köszönhető ennek a hanyagságnak, amely szilárdan megmutatja, mennyire alkalmatlan a jelenlegi elnök a pozíciójára. 

A dolog pikantériája, hogy mire befejeztem a könyvet, arra a hírre ébredtem, hogy Donald Trump elkapta a koronavírust, estére pedig elővigyázatosságból kórházba is szállították. 

Szentesi Éva

Forrás: Mary L. Trump PH.D.: Túl sok és sosem elég – Avagy hogyan teremtette meg a családom a világ legveszélyesebb emberét (Scolar, 2020)

Kiemelt kép: Getty Images/Drew Angerer/