D. Tóth Kriszta

Amikor kaposvári gimnazistaként kitaláltam, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karára fogok felvételizni, a történelemtanárom annyit mondott:

„Vigyél magaddal fényképezőgépet, hogy legyenek emlékeid. Mert ez lesz az utolsó alkalom, hogy ott jársz.”

1999-ben végeztem az ELTE-n.

Pásztory Dóri

Velem az történt, hogy amikor felvételiztem a hatosztályos gimibe, akkor a harminc pontból tizenötöt kaptam a szóbelire, mondván, nem jó a kommunikációs képességem. Igazából tizenkét évesen a vizsgaképességem nem volt túl fejlett, erre jöttem rá azóta.

 

Tóth Flóra

Nekem a szüleim voltak bizonytalanok abban, hogy meg lehet-e élni „büfészakos” végzettséggel (értsd: ELTE kommunikáció), ezért mellé kellett csapnom egy angolt, amit azóta sem használtam.

Maximum abból profitáltam, hogy a felvételire készülve tényleg nagyon felhoztam magam angolból, de az egyetemi szakszövegmagolás nem nagyon mélyítette a hétköznapi nyelvtudásomat. Aztán amikor már elég jól megéltem a még el sem végzett „büfészakból”, akkor azért ezt csúnyán az orruk alá dörgöltem.

Kurucz Adrienn

Nekem anyukámat tanácsolták el, pontosabban rajta keresztül engem. Azt mondta neki az egyik tanárom, hogy „figyelemre méltó gondolataim vannak”, elvileg jó lenne nekem a bölcsészet, viszont lusta vagyok „seggelni”, úgysem tanulom meg a felvételi anyagát, pláne egy ELTE-re. (Nem tudta, hogy nem lusta vagyok, csak szarrá unom magam az iskolában.) De megtanultam. Mondjuk, ehhez az is kellett, hogy a szüleim nem hittek a tanároknak, mert ők is jártak iskolába, tudták, hogy mennek ezek a dolgok, és biztattak, hogy azért csak próbáljam meg.

Kormos Anett

Khm… egy regényt is tudnék írni, de hát minek. Dicsekvéssel kezdem, hogy aztán már enyhébb sajgással (mert igen, még mindig) tudjam felidézni az „eltanácsolásom” pillanatait. Már gimnazistaként megválasztottak „az év tollforgatójának”. Aztán főiskolásként szintén eléggé kiemelkedtem a mezőnyből, irodalmi folyóiratot alapítottunk, akkoriban már megjelentek itt-ott (többek között a Népszabadság Diploma mellékletében) írásaim, szóval kezdtem elhinni, hogy akár komolyabban is foglalkozhatnék az írással…

De azért szükségem volt még külső megerősítésre (ma is van), mert – ugye, nektek is megvan mások arca, amikor azt mondjátok: „író akarok lenni”, szóval – nem akartam teljesen lyukra futni azzal, hogy olyasvalamire teszem fel az életem, amiben nem is vagyok túl jó. Szóval az egyik tanárom tovább küldte egy irodalomszakértő ismerősének (a nevére, becsszó, nem emlékszem) néhány írásomat, aki egy levélben fejtette ki, hogy az írásaim amolyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” jellegű, könnyű semmicskék, a középszerűség alsó határán.

Hát… ezt, mondjuk, nem vettem biztatásnak.

Stand-uposként „jobb” a helyzet, mert ott nyíltan megkapom felkonfba, hogy és „akkor most a rendes humoristák után következzen: Kormos Anett”.

(Mondjuk, ez szerintem is vicces.) De pályám kezdetén ömlöttek a levelek, e-mailek a postaládámba, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok, és szégyelljem magam, amiért egyáltalán elkezdtem. Volt olyan lány, aki négy oldalon át taglalta, hogy miért vagyok szar, és miért kellene elhullanom a családommal együtt, méghozzá most azonnal. Úgyhogy… én azt hiszem, megtaláltam a helyem.

Marossy Kriszta

Nekem a magyartanárnőm tett meg mindent, nehogy magyar–olasz szakra mehessek. Szerinte ugyanis több probléma is volt velem: túl szabadon gondolkoztam, nem tényeket írtam a fogalmazásba, hanem asszociálni is mertem. Ezt ő nagyon nehezen bírta. Mindezt azért, mert akkor még nem ismertem fel Arany János nagyságát, aki neki szerelme volt, tulajdonképpen „vele élt”. Egy dolgot ismert el, gyorsan tanulok memoritert, és „viszonylag” szépen mondom, de „Krisztina, ez igen gyenge szál egy magyar szakhoz”. Nem lett az. De bár hallgattam volna rá, és valami praktikusat is tanultam volna…

Csepelyi Adrienn

Volt egy időszak a szakmai életemben, amikor minden egyes értekezleten meghallgattam, hogy

– amatőr vagyok;

– alkalmatlan a szakmára;

– a témáim nem érdekelnek senkit;

– lehet, hogy mégsem nekem való ez a pálya, pedig amúgy kedves nő vagyok;

– ne azzal foglalkozzam, szerintem mi a fontos és érdekes, mert azt majd megmondják azok, akik értenek az ilyesmihez (vö. a férfiak).

Kerek egy évig akartam bizonyítani, szó szerint belebetegedtem. Ugyanakkor tanácsoltak el, amikor felmondtam. Néhány hónapon belül több szakmai díjat is kaptam.

Both Gabi

Engem hatodikos koromban küldött el a fenébe az utcán üvöltve egy tanárnő, aki amúgy nem is tanított.

Azt kiabálta, hogy „belőled soha nem lesz ember”.

Kégl Ági

Tizenhárom éves voltam, amikor jelentkeztem a fehérvári Vörösmarty Színházba, a Légy jó mindhalálig gyerekszereplő-válogatására. Behívtak, a próba jól sikerült, majd úgy döntöttek, hogy lányok márpedig nem játszhatnak fiú diákokat. (Ugyanekkor a pesti előadásban Szinetár Dóra játszotta Nyilas Misit.) Rettenetesen elkenődtem, egy világ omlott össze bennem, mert színész akartam lenni. És akkori szemmel nézve a fehérvári Vörösmarty Színház a világ közepének tűnt.

Aztán két évvel később A dzsungel könyvébe válogattak, és nemcsak rögtön felvettek, de három szerepet kaptam egyszerre: majom, falusi ember és keselyű lettem. Életem két kiemelkedően vidám éve következett. Együtt játszhattam többek közt Szabó Gyulával, aki Balut alakította, és a színészbüfében néha belefutottam Bujtor Istvánba, aki akkor épp művészeti vezetői pozíciót töltött be. És az ott keresett fizetésemből vettem meg az első saját tévémet. Aztán végül nem felvételiztem a Színművészetire, de ez a két év aktív színpadi lét csodás emlékként maradt meg, és a mai napig is tartom a kapcsolatot az akkor gyerek- és felnőtt szereplőkkel.