Miért van az, hogy ennyire nem hisszük el, ha bejövünk valakinek? Pláne olyasvalakinek, aki esetleg nekünk is tetszik?

Nekem például gyerekkorom óta az egyik legjellemzőbb reakcióm, ha valaki jelzi a szimpátiáját, hogy: „áh biztos átverés, úgysem lehet semmi, hiszen ennyire nem klappolhatnak a dolgok". Emiatt aztán inkább úgy teszünk, hogy ha kicsit is bizonytalan, esetleg visszafogottabb a szándék, nem csinálunk semmit. Csak belülről pörgetjük a különböző forgatókönyveket. Aztán szépen – szokás szerint – lemaradunk mindenről. Esetleg, ha a végén mégis odamegyünk a másikhoz, addigra már annyira rábeszéltük magunkat a legkedvezőtlenebb kimenetelre, hogy ott tartunk, mint a nyuszika, amikor elindult a medvéhez fűnyírót kölcsönkérni...

Hetedikes voltam, amikor hosszan vívódtam, hogy tudomására hozzam-e egy másik osztályba járó lánynak: szerelmes lettem belé. Aztán nem léptem semmit. Gimnáziumban két ilyen szerelemről maradtam le, és hónapokig küszködtem. Úgy éreztem, mintha egy merőkanál homokot kellene a számban tartani, de nem, mégsem ment. Nem akartam csalódni, féltem a visszautasítástól, így ezekből a vonzalmakból sem teljesedett be semmi.

Ha néhány évvel később az első három gyerekem anyukája nem jön oda hozzám, ha nem olyan bátor, hogy leszólít, és meghív egy italra (mekkora szégyen!), mert elkapta a lopott tekintetemet, amint az övét keresem, akkor lehet, hogy a mai napig magányos, képzelgő ember maradok.

A jelenlegi feleségem esetében már sokkal bátrabb voltam, de ez is olyan kínkeservesen szakadt ki belőlem, hogy inkább egy számot írtam róla (ez a Mikor című Belmondo dal), minthogy világosan színt valljak.

Azt hiszem, csak a szerencsének... vagy ha úgy tetszik, a jóistennek köszönhető, hogy végül jelenleg is kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek, és csodálatos családot kaptam ajándékba.

Ősi tanítás, hogy mindig egyértelmű döntéseket kell hoznunk az életben, már ha nem egyhelyben toporogva akarunk szépen lassan elsüllyedni. Nagyon hálás vagyok annak az idős embernek, aki ezt először tudomásomra hozta. És ugyanígy, muszáj elfogadni azt is, ha nem jön össze valami. Ki kell mondani a dolgokat. Akarjunk igeneket mondani! Dicsérni, és ha kell: ellenkezni! A boldogságot nem adják ingyen.

„A tett halála az okoskodás."

A legtömörebb és egyik legfontosabb bölcsességet egy magyar drámaírónak, Madách Imrének köszönhetjük. Tetemes irodalma van annak, hogy mennyi szépről és jóról marad le az ember a tehetetlensége, önbizalomhiánya miatt. Gyakorlott hívők szerint az ördög próbálja lustasággal, gyámoltalansággal úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy nehogy elvégezzük azt, amiért a világra jöttünk.

Hány karriert látok elfüstölődni amiatt, mert nem merünk kérdezni, odamenni, kapcsolatot teremteni egy lehetséges munkaadóval! Hány tehetséges, kezdő előadó nem találkozhat soha a közönséggel amiatt, mert egy tehetségkutató után nem mernek beszélni a zsűritagokkal, szervezőkkel!

Hány frusztrált, mérges és végül irigységben végződő életutat látok a kishitűség és a képzelgések miatt. Hány agresszív, ön- és közveszélyes alak járkál közöttünk az elfojtások eredményeként!

Univerzális megoldás persze nincs. A csalódást ki kell élni valahol – valaki máson, magunkon... vagy valamin. Talán még ez a legkevésbé ártalmas eset. Ez történik az új dalunk klipjének végén, mikor a szereplő szétver egy piñata-t. Pedig ha odament volna a lányhoz – ha odamennénk a másikhoz beszélgetni, megúszhatnánk, hogy egy fél életen át őrlődjünk... Nem próbáljuk ki?


Nem többről, pont erről szól a Szív üti vadul, a Belmondo legújabb dala és klipje, amelyet először nektek, WMN-olvasóknak mutatunk meg! Katt ide:

 

Czutor Zoltán

A kiemelt kép a szerző tulajdona.