Jöhet itt 20 százalékos infláció, emelkedhet drasztikusan a rezsi, meginoghat sok tízezer pedagógus helyzete… van, ami állandó és megkerülhetetlen: a tanszerlista.
Kutatások bizonyítják, hogy a káromkodás jó hatással van az emberre. Hát akkor miért ennyire hajmeresztő a XXI. században, ha egy nőt elragadnak az indulatai, vagy épp csak nevén meri nevezni a dolgokat? Tényleg csipkekesztyűvel kell a szavakhoz nyúlnunk?
„Ha egy fiatal kolléga elkeseredésében egy pedagóguscsoportban kér tanácsot, hogy hogyan egészíthetné ki a fizetését, mi hogyan csináljuk, miből élünk, akkor a tanácsok kilencven százaléka ez: menekülj, amíg tudsz!” – írja egy pedagógus olvasónk. Vajon mikor fogunk ráébredni, milyen rettenetesen nagy a baj? És hogy ezt a problémát nem fogják tudni azok egyedül megoldani, akiknek minden napja a megélhetési nehézségekről szól, még akkor is, ha a teljes fizetésüket megkapják?
A gyerekotthonba bekerülő kisfiúnak már az is elég nagy trauma, hogy kiszakítják a családjából, egy teljesen új környezethez, új szabályokhoz kell alkalmazkodnia. Hogy mindennek a tetejébe a szülője sem látogatja, csak ígérgeti, az elviselhetetlen gyötrelem.
Sok-sok tapasztalattal járt ez a néhány hét, és a végén… de inkább olvassátok el az apa nélkül eltöltött hetek krónikáját.
Így érdemes a hiperaktív, autizmus-spektrumzavaros, vagy épp Down-szindrómás gyerekekkel önfeledten játszani – miközben a képességeik is fejlődnek:
„Hogy tőle mit tanultam? Azt, hogy mindenki lehet értékes. Az is, aki azt hiszi magáról, hogy semmit nem ér(t). Azt hiszem, nem lehet ennél fontosabbat tanítani egy gyereknek…”
A ti gyerekeitek is azt csinálják, hogy egyik nap mindent meghagynak a kérésre csomagolt uzsonnából, másik nap meg a padtársukét is megeszik, és délután az az első kérdésük hozzátok, hogy milyen kaját hoztatok? Ez az oka annak, hogy megannyi megrohasztott szendvics és kiszikkadt péksütemény után még kitartok, és hozok pár ötletet nektek is.