A fiatalkori önmagunkoz írt levelek sorozata folytatódik. Most Szilvi és Éva vallomását olvashatjátok el teljes terjedelmükben.

Náray Tamás, a szókimondó divattervező mindig megmondja a véleményét úgy, ahogy van. És nem kér érte elnézést. Mostantól minden héten a WMN-en találkozhattok az írásaival! Új sorozatának első részében az otthonunkba küszöb alatt bekúszó EU-ellenességről ír.

A pokol olyan hely, amelyre még annak sincs szava, aki a szavakból él. Szentesi ismeri, és amióta visszajött onnan, megszállottként dolgozik azon, hogy másnak ne kelljen odakerülnie. Ehhez azonban ki kell mondani bizonyos dolgokat.

„Mindenfajta önbarátságon túl, de főleg innen: az emberállat díszpéldánya, én, egy társas lény volnék, csak épp pillanatnyilag társtalan. Alapigazság."

„Ugyanis egyszer csak odanéztem a szemközti lakás ablakára, és a pasas ott állt, engem bámult üres tekintettel, és közben... rángatta a »micsodáját«. Kéjesen." Pálma leírja nekünk, mit érez, amikor a szemben lakó pasas kukkolja őt. Mit tehet ilyenkor egy nő? De tényleg?

„Átszökkenni a gödrön, menni tovább, miközben a végtelen nem ereszt. Elvisz a hullámán, talán úgy jó lesz."

Egy vérbeli túrázó listája mindarról, amit a természettől kaphat az ember.

Nincs is annál nagyobb tragédia, mint amikor a tökéletesnek hitt gyerek elromlik! (Figyelem, ha a poszt első kétharmadában irónia nyomait véled felfedezni, nem tévedsz nagyot. Ezt azok kedvéért írjuk, akik csak a poszt első kétharmadát olvassák. Esetleg csak a bevezetőt. Vagy csak a címet. Vagy azt se.)