-

Azután, hogy végigasszisztáltam anyám öngyilkossági kísérletét, majd drámai módon elszakítottak tőle, már meg se kottyant az új helyre való beilleszkedés. Az átmeneti otthonban megszoktam, hogy több száz gyerek van körülöttem ebédidőben, és az is kezdett a helyére kerülni, hogy anyám bizony nem fog értem jönni, bármennyire is ígérte. A biztonság jegyében túl voltam már pár tetű/serkeirtáson, széklet- és vizeletmintán.

Új „otthonom" teljesen új világot mutatott nekem. Elvárták tőlem, hogy gyerekként viselkedjek, és feladatokat is úgy osztottak rám, hogy közel tízévesen megbirkózhassak velük. A Gyermekliget mögötti homokbányában „kőlevest főztünk”, gyíkokat gyűjtöttünk, és a házba becsempészve napokig az asztalfiókban tartottuk őket. Óriási terhet vettek le a vállamról, és bár sosem köszöntem meg, de éreztem, hogy a helyükre kerülhetnek még a dolgok. Kisfelnőtt-gyerek voltam.

Dackirálylány módjára azonban nap mint nap csak az elégedetlenségemnek adtam hangot.

A ligetben már nem menzai méretekben főztek, mindegyik háznak megvolt a maga ritmusa, gyerekei, élete. Megtanítottak minket főzni, takarítani és szabályokat hoztak az életünkbe. Minden folyamatba igyekeztek bevonni bennünket, és próbáltak nem burokban tartani. Azért nem írok nevelést, mert tizenkét különböző korú gyereket képtelenség nevelni, hisz – mint már korábban is írtam – nincs mindenkire idő és ember.

Irányt mutathatnak, de a döntést gyerekfejjel nekünk kellett meghozni. Naponta hangzott el a mondat: „Maga nem az anyám, nem az apám, nem mondhatja meg, mit csináljak!" Az önállóság volt az egyetlen, ami a miénk maradt, kihasználtuk, visszaéltünk vele. A ruha, az ágy, az étel, mindent megosztottunk. A „szabad akarat”, önállóság, és az, hogy végeredményben saját magunkat neveltük fel, mindenkit dacossá tett, és ragaszkodtunk a jogainkhoz. Tíz-tizenkét évesen tudod, hogy mik a jogaid a nevelőiddel szemben, meddig mehetnek el, mi meddig mehetünk el... kemény volt. Állandó csaták, szökések, és korai felnövés volt az eredmény.

Én kilencévesen már piros Multit szívtam. Szigorúan nagylányosan... kiköpve a tüdőmet.

Imádtam az új életemet. Végre megtaláltam a helyem, biztonságban éreztem magam, voltak „kinti” barátnőim, és csak kevés szülő tiltotta el tőlem a gyerekét, mondván „zacis" vagyok, nem barátkozhatnak velem. Dacosan különlegesnek éreztem magam ettől is, hisz nekem senki sem mondhatta meg, kivel barátkozzam.

Természetesen anyám radarja mindig jelzett, ha nekem túl jó dolgom volt, és tett róla, hogy csak az ő boldogsága számítson.

A biológiai szülőket olyan jogokkal ruházzák fel, amiket nem érdemelnek meg, nem szolgáltak rá, és mégis tőlük függtünk még akkor is, amikor már nem velük éltünk.

Így történhetett az is, hogy bár többen is örökbe akartak fogadni minket (engem két család is megpróbált), de ha a szülő nem mondott le a jogairól, esélyünk sem volt igazi családban felnőni.

Ezeknek a jogoknak köszönhettem újabb, tökéletesen szar lépését, a harmadik sokkomat, amikor egyik napról a másikra új helyre költöztettek, messze az újonnan szerzett barátaimtól. Anyám költözött a lakásmaffiának köszönhetően, ezért nekem is muszáj volt.

Ismét mindenkit elveszítettem.

Tizenegy évesen, megint az iskolakezdés előtt, az utolsó napokban kerültem új helyemre, Bátonyterenyére, Nógrád megyébe. Kezdetben gyűlöltem. Próbáltam életben tartani a veresegyházi barátságaimat, de nem ismertem ki magam az új „otthonomban". Anyám innen már csak húsz kilométerre lakott, ezért szerencsétlenségemre hetente meglátogatott. Jó darabig ismét a hatása alá kerültem, úgy tudott manipulálni, hogy észre sem vettem.

A hat nevelő azonban itt is nagyon jól összeválogatott csapatot alkotott. Mindenkinek megvolt a szerepe. Volt „kedves anyuka, vagány anyuka, nagymamás anyuka, kemény, szigorú apuka". Apámat nem ismertem. Egészen addig senkit nem címkéztem ezzel a jelzővel. Veresegyházán is csak női nevelők voltak. Béla bá'-t azonban olyan közel éreztem magamhoz, mintha csak apám lenne az ismeretlen apám helyett. Korábban anyám mellett jöttek-mentek a pasik, de egyiket sem ismerhettem meg. Anyám kínosan ügyelt rá, hogy senki ne furakodhasson kettőnk közé. Így én minimum piedesztálra emeltem Bélust, mivel az első férfi volt az életemben, aki keményen, ellentmondást nem tűrő módon osztott parancsokat, próbált NEVELNI. Persze nem mindenki osztotta a véleményemet a házban. Legtöbbjük nem jött ki az „apámmal”, a keménységét visszataszítónak találták. Az én szívemnek azonban kedves volt, mert bár sosem volt cuki, kedves, aranyos, a szigorú törődése által mégis többnek éreztem magam az otthon lakóinál. Nem vitás, kivételezett velem, rövid gyeplőn tartott, úgy nézett a körmömre, ahogy a többi gyereknek soha. Akkor negatívan éltem meg, de magamban persze imádtam, hogy engem jobban befog a főzésbe, a takarításba, jobban rajtam tartja a szemét, ha a fiúzásról volt szó.

TUDOM, ő is közrejátszott abban, hogy végül a jó irányba indultam, és nem kallódtam el.

Próbáltam megfelelni neki, mert hittem, hogy ha ő kitüntet kemény figyelmével, akkor biztos több van bennem, mint amit magamról gondolok.

Az általános iskola elvégzése után nagyot fordult velem az élet, elkezdtem távolodni a többiektől, ami rengeteg feszültséget okozott. Kilógtam a sorból, újra egyedül voltam a tizenkét gyerek között.

A középiskolát már úgy kezdtem, ahogy abból a házból senki sem.

Jeles Tina

A fotó a szerzőt ábrázolja.