-

Vége a szabadságnak, talán jut még pár szép nap. Egész évben a nyarat várjuk, élvezzük a gyümölcsillatú reggelek, és a forró délutánok minden pillanatát, szeretjük a frissen locsolt esti fű hűvös érintését a csupasz talpunkon. Aztán egyszer csak megnyúlnak az árnyékok, a vadszőlő levelei pirosodni kezdenek. Minden nap egy tyúklépéssel közelebb kerül az ősz. Feltámad a szél, és a gesztenyefák tüskés termései tompán koppannak a járdán, a nap egyre halványodó sugarai pedig lágy simogatással intenek búcsút.

– Viszlát jövőre! – suttogják, mi pedig tudjuk, hogy visszavonhatatlanul elmúlt az idei nyár.

El kell elengednünk a ráérős reggeli olvasgatást, felszabadul a mélyhűtőben a fagylalt helye, kiürítjük a strandtáskákat és lassan összecsomagoljuk a nyári ruhákat is. Velük együtt kerülnek a gardrób legalsó polcaira az egynyári románcok, a tavasszal kitűzött és megvalósulatlan tervek, és azok a pillanatok is, amelyek csalódást okoztak. Milyen jó lenne, ha ezeket is elengednénk a távozó nyárral együtt! Milyen jó lenne, ha soha többé nem kéne újra elővenni mindazt, ami bánt, ami fáj... és ami újra csak elszomorítana!

A szeptember (meg a január) a fogadalmak időszaka, ilyenkor mindig nagy elhatározásokra szoktunk jutni: ha a gyereknek elkezdődik az iskola, felkelünk időben, hogy mi is reggelizünk, mielőtt elindulunk, visszafogjuk a szénhidrátok bevitelét, és elmegyünk minden héten edzeni. Ősszel könnyebb, hiszen nincs olyan meleg, és esküszünk, hogy innentől majd másképp csináljuk.

Ha már benne vagyunk, mi lenne, ha ezzel együtt megpróbálnánk elengedni néhány dolgot, ami – pechünkre – annyira jellemző ránk? Egy próbát megér, hiszen legfeljebb csak a rossz tulajdonságainkat veszíthetjük el.

1. Nem akarok kötözködni, de...

Például kezdhetnénk mindjárt azzal, hogy felhagyunk az állandó kötözködéssel. Bármit, bármilyen szándékkal is mondunk, akár hússzorosan is átgondolva minden egyes hangot, bizonyosan lesz valaki, aki talál majd kivetnivalót a szavainkban, és beleköt a mondandónkba. Ha a tartalomba nem tud, akkor a stílusba vagy a szóhasználatba. Lehetetlen bármiről is úgy beszélni, hogy ne legyen legalább néhány jelentkező, aki az egyedi példáját előhozva ne akarna kioktatni és megcáfolni. Ugyanez a koreográfia írásban is, csak ott néha még rejtve is marad a „bátor" hozzászóló.

A magyar nyelvben nincs általános alany, mint számos idegen nyelvben, így be kell érjük „az emberek általában” kifejezéssel. Ekkor követjük el azonban a másik végzetes hibát, ugyanis még le sem vittük a hangsúlyt a mondat végén, azonnal a fejünkhöz vágja az éber hallgatóság, hogy ne általánosítsunk, mert ő azt gyűlöli, és igenis vannak kivételek. Tudjuk, minden alól vannak. De azok, mint a nevük is mutatja: kivételek. Ha többen lennének, akkor többségnek hívnánk. Különben a kifogásoló is éppúgy tudja, mint a beszélő: képtelenség úgy fogalmazni, hogy minden témában az összes kivételt is felsoroljuk, de akkor is olyan jólesik vehemensen ellentmondani, mert a kákán való csomókereséssel egy kicsit okosabbnak lehet látszani.

2. Igen. Nem. Vagyis majdnem...

Ha lenne erre mérés, biztosan a leggyakrabban használt szavaink között találnánk a „de" és a „viszont", a két ellentétes értelmű kötőszavunkat. Elméletileg nem létezik, és gyakorlatilag mégis van a deviszont. Gondolom, nektek is feltűnt, mennyire gyakori az „igen, de”, vagy az „igaza van, de” bevezetéssel induló válasz. Ezek a „nem igazán” teljesen értelmetlen kifejezés leszármazottai. Mert mit jelent az, hogy „nem igazán voltam a boltban”? Azt, hogy nem voltam ott. Ha azt kérdezem, hogy az illető kész van-e a munkájával, és a válasz az, hogy „igen, de"... akkor nincs kész.

Az elkerülő formációk helyett sokkal egyszerűbb lenne elengedni a mellébeszélést, és felvállalni, hogy az életünkben igenek és nemek léteznek, az átmeneti állapotok színlelésével csak elodázzuk annak a kimondását, amit már tudunk.

3. „Semmisejó"

Meg kell szabadulnunk attól, hogy nekünk soha, semmi nem elég jó! Állandóan megy az elégedetlenkedés. Vagy a munkahely miatt, ami akkor is rossz, ha van, mert sajnos szükséges, ha nincs, persze az se jó, bár ez utóbbit ki tudhatja. Ha magas a fizetésünk, akkor túl sokat vonnak le belőle (ami mellesleg igaz, de akkor is ez van), ha kapható a gyógyszer, akkor drága, ha nem, akkor rossz az ellátás, ha kínál az eladó a boltban, akkor miért nyomul, ha nem, akkor miért nem segít, hát nem látja, hogy bejöttem? Ha ránk dudálnak, hova száguldozik ez a hülye, ha lassan halad a sor, minek ül kocsiba, aki nem tud vezetni, morgolódunk tovább. Végeláthatatlan, tömött sorokban lehetne írni a példákat. Persze a törekvés nagyon fontos, de tudni kéne, hol húzódik a határ a megoldást kínáló jobbító szándék, és az öncélú zsörtölődés között. Amitől szintén jó lenne a mostani nyárral együtt végre végleg elköszönni, mert baromira unalmas, főleg annak, aki vég nélkül hallgatja.

4. Majd én azt tudom!

Azzal is fel kellene most már hagyni, hogy mi mindig mindenkinél jobban tudunk valamit. Még a gyakorló favágónál is jobban ismerjük a favágás rejtelmeit, természetesen otthonról, a süppedtre kiült fotelünkből osztva az észt, hiszen mindnyájan jártunk már erdőben, és fát is láttunk. Mindenről van véleményünk, legtöbbször arról is, amihez végképp semmi közünk. És az, hogy valamit egyáltalán nem ismerünk vagy nem értünk hozzá, egyetlen percig sem gátol meg minket abban, hogy arról ne nyilatkozzunk, megmondva, hogy a másik mit csinált rosszul... vagy éppen mit kellett volna tennie.

A kritizálás kötelező lett, mint a napi testnevelésóra.

Megfejthetetlen, miért olyan nehéz azt tudomásul venni, hogy ahány ház, annyi szokás. Mennyivel egyszerűbb lenne elfogadni, hogy én ezt így csinálom, a másik meg máshogy, napirendre lehet térni a dolgok fölött... és kész. El kellene búcsúzni a másik ember becsmérlésétől is, a másik teljesítményének, feladatainak és terheinek a lekicsinylésétől mindaddig, amíg nem próbáltuk mi magunk is megemelni azokat a súlyokat.

5. Na nehogymá'!

Száműzhetnénk az életünkből az állandó hőbörgést is, mert a folyamatos békétlenkedés rengeteg teremtő energiát visz el, arról nem is szólva, hogy képtelenség lázadozás közben a saját ügyeinkre koncentrálni, pedig az tényleg előbbre vihetné a dolgainkat. Bemelegítő gyakorlatként mindjárt elhagyhatnánk az örökös felhorgadást, ami többnyire egy nagy levegővétel után a „nehogymárén” vagy a „nehogymárő“ kijelentéssel veszi kezdetét.

„Ne háborogj, fiam, nem vagy te tenger!” – mondta apám, és bár biztos akadna, aki ezzel a kijelentéssel is vitába tudna szállni vagy meg tudná magyarázni, hogy ő miért is volna valójában az, de én akkor beláttam: tényleg nem vagyok tenger.

6. Meg tudom magyarázni!

A magyar magyaráz. Furcsa, zavarba ejtő egybeesése a szavaknak. Azon tűnődöm, vajon a magyarázás kapta-e a nevét a magyar emberről? Vagy a magyar ember kapta a nevét a magyarázásról? Mert ha az angol angoloz vagy a német németez, akkor az nem azt jelenti, hogy világossá tesz, ismertet, megértet, illetve: dumál, nyomja a sódert és így tovább, hanem egyszerűen nem jelent semmit. Segítene valaki?

Ez tehát az én elhatározásom

Teszek egy próbát. Megnézem, bírok-e a fentebb felsoroltak nélkül élni, és ha igen, vajon meddig? Mert én azt szeretném, ha a következő nyár már a káros szenvedélyeimtől mentesen köszöntene rám, és szeretném azt is, ha sokan velem tartanának a kísérletben. Együtt könnyebb lesz!

Úgy vélem, volna mit rendbe tenni idén ősszel és télen. Csináljunk helyet a gardróbban az újnak! A szebbnek, a jobbnak és a csinosabbnak. A régi rosszat pedig ne is a legalsó polcra tegyük, mert még véletlenül előkerülhet. A kukába vele, most!

Náray Tamás

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ueuaphoto