Negyvenévesen kezdte újra Londonban: ma a világ egyik legritkább mozaikművészetének mestere

–

A londoni Cockpit Arts alkotóház különleges hangulatú épületében, Enikő műhelyének közepén nagy fatönk áll, rajta olyan kalapács, amilyet évszázadok óta használnak a mozaikkészítők. „Ennek hangja van, a márványnak szaga van, súlya van. Engem ez vonzott” – mondja, miközben gyakorlott mozdulattal hasít le egy darabot a márványból. Egy másik asztalon színes üvegszálak, csipeszek és reszelők – egy olyan mesterség kellékei, amelyet ma talán tizenöt-húsz mester űz igazán magas szinten a világon, többségük Rómában.

De az út nem innen indult

Enikő Miskolcon nőtt fel, és ha visszagondol a gyerekkorára, a legerősebb emléke az, hogy valamivel mindig babrál a nagymamája kertjében. „Békén hagytak, szabadnak éreztem magam és biztonságban. Megállt az idő. Ezt érzem most, amikor a műhelyemben vagyok – ezért szoktam azt mondani, hogy csak visszataláltam önmagamhoz.”

A gimnáziumában nem volt jó művészeti oktatás, és nem volt előtte példa arra, hogy a képzőművészet élethivatás lehet. Volt viszont egy nagyszerű, támogató magyartanára, így ebbe az irányba mozdult. „Óriási, sokszor láthatatlan szerepük van a tanároknak ebben a formatív életszakaszban” – teszi hozzá. A művészeti tantárgyakat másképp is osztályozná, mert egy maximalista gyereket megbéníthat egy rossz jegy. A szabad alkotás viszont még a szorongást is oldja.

Az ELTE Bölcsészkarának elvégzése után a pénzügyi szektorban dolgozó férjével Londonba költöztek. Enikő akkor németül beszélt folyékonyan, és otthon a színház világában dolgozott, ott képzelte el a jövőjét – az angol nyelvterületen viszont mindent a nulláról kellett kezdenie. „Az addigi munkaeszközömet elvesztettem” – fogalmaz.

A szavak helyett ma márvánnyal és üveggel dolgozik, ami sokkal univerzálisabb: végre nem érzi úgy, hogy hátrányban lenne a nyelvi korlátok miatt. Visszatekintve úgy látja, éppen a nehézségek – a magány és az izoláltság – késztették arra, hogy alaposan átgondolja, mi az, ami szakmailag tényleg, mélyen boldoggá teszi.

A fordulat 2012-ben érkezett, egy nehéz évben. Akkorra úgy érezte, hogy az eredeti szakmájában külföldiként, Londonban hosszú távon nem fog tudni a számára kielégítő színvonalon dolgozni. Éppen a harmadik gyermeküket várta. Férjével turistaként jártak Olaszországban; Ravenna Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye miatt került az úti célok közé.

„Az irodalom vitt oda, ahol az új hivatásomat találtam meg”

– mondja. Egy tradicionális mozaikműhely nyitott ajtaján sétált be, egy workshop kellős közepébe, és rögtön látta: ez tanulható. Akkor még csak a stúdió hangulata, a két mester kedvessége és nyitottsága ragadta magával. „Talán sorszerű, hogy több száz közül pont abba a mozaikműhelybe sétáltam be, amelyről ma már tudom, hogy szakmailag és emberileg is az egyik legjobb a világon.”

Az első benyomásból mégsem lett azonnal terv. Kislánya születése után minden idejét és energiáját a három gyerek kötötte le, és megélte a külföldi lét egyik legnagyobb kihívását: a magányt és a védőháló hiányát, amely tehermentesíthetné az anyát. „Sokáig tartott az elengedés, míg kimondtam magamnak: kisgyerekek mellett nem tudok felelősségteljes szakmai munkát vállalni. Hozzá kell tenni, hogy én nagyon nehezen kérek segítséget, és a baráti kapcsolataim is nehezebben épültek ki Londonban.”

2017-ben kezdett újra nézelődni – a mozaikozás végig ott volt a gondolataiban. Diplomát szerzett London egyik művészeti iskolájában mozaik szakon, de hamar rájött, hogy ezt a mesterséget alaposan csak Olaszországban lehet megtanulni. A hagyományos technikák, anyagok és eszközök vonzották, nem az üveg- vagy kerámiacsempe, amely Angliában népszerű. „A mozaikkészítés egy nagyon nehéz, komplex művészeti forma, mert szigorú és kihívásokkal teli technikai szabályokon nyugszik. Mindent az alapoktól, a lehető legpontosabban akartam megtanulni – szakmát kerestem.”

A családja mögötte állt, a tágabb környezete viszont eleinte nem igazán fogta fel, hogy ez nem egy sok utazással járó hobbi. Az olaszországi tanulmányok és gyakorlatok rengeteg szervezést igényeltek: iskolaidőben a nagymamák utaztak Londonba, szünidőben a gyerekek Magyarországra. 2018-ban vett részt az első intenzív kurzusán Ravennában, amelyet aztán egyre több tanulás követett.

A kitartás megtérült. A vágott technikák mellett – amelyeket nagy mozaikpadlók, fali képek és replikák készítésénél alkalmaz – a római mikromozaik-ékszerek készítését is elsajátította, ami valódi különlegesség a mozaikművészetben. Technikailag nehéz, óriási koncentrációt, ügyességet és kitartást igényel. A speciális üvegkövet nyílt lángon megolvasztja, formázza, majd vékony üvegszálakat húz belőle. Egy apró reszelő segítségével megvágja, majd egy csipesszel egy apró darabot tör le belőle, amelyet a ragasztóanyagba illeszt.

„Az egész alkotói folyamat érdekel, és nem adnám ki egyik fázist sem a kezemből”

A pályája organikusan alakult, de bizonyos döntéseket éppen jókor hozott meg, és ehhez tudatosság és rengeteg türelem kellett – meg annak elviselése, hogy közben csalódások és elutasítások is érték. Ez a műfaj az ihlet mellett óriási fegyelmet követel – tűzzel, éles anyagokkal és szerszámokkal másképp nem is lehet dolgozni. Ha „jó formában” van, akár hat-nyolc órát is dolgozik egyhuzamban, teljes flow-állapotban – a fáradtság aztán hirtelen tör rá, nem fizikailag, hanem mentálisan. És már nagyon várja, hogy legyen mersze megtörni a szigorú szabályokat, és még szabadabban alkotni.

A legnagyobb mérföldkő 2023 volt, amikor megnyitotta saját, önálló műhelyét Londonban. „Nagyon megtisztelő, hogy a ravennai és római mestereim ma már szinte egyenrangú művészként kezelnek, a projektmeghívások kétirányúak: sokat dolgozom a műhelyeikben, és ők is gyakran töltenek időt az én stúdiómban.”

A nagy presztízsű nemzetközi megrendelések és főleg a tavaly elnyert, legrangosabb brit kézműves ösztöndíj a tágabb környezetében is megerősítették: ez komoly hivatás. Sokat számított, hogy ezt az utat Nagy-Britanniában járhatta végig, ahol teljesen elfogadott negyvenévesen új szakmát tanulni – ami, teszi hozzá, talán példa lehet a gyerekeik számára is. Egyetemista fiaik közgazdásznak tanulnak, a lányuk még gimnazista, és bár más szakmai úton indulnak el, talán az átlagnál nyitottabbak a művészetek iránt.

Arra a kérdésre, hogy mennyire értik az emberek ennek a művészeti ágnak a mélységét, elgondolkodik. Ez a szakma nem fog eltűnni, csak egyre nehezebb lesz értő közönséget találni hozzá. A szélesebb közönség ugyanis nehezen különbözteti meg a szépen elkészített mozaikot a silányabb minőségűtől – nincs viszonyítási alapja. Az érték pedig attól nő, ha tudjuk, hogyan készül, és mennyi munka van mögötte – és ez minden manuálisan készített termékre igaz, legyen az egy üveg méz, egy óra vagy egy gyönyörű üvegváza. Szerinte egy mozaik attól lesz szép, ha harmonikus. A mikromozaik ráadásul pici, nem hivalkodó, nem hatásvadász: idő kell hozzá, nemcsak az elkészítéséhez, hanem a befogadásához is. A modern világ pedig éppen az ellenkező irányba lohol.

Enikő figyel arra, hogy ne csak luxustárgyakat és ékszereket készítsen: gyakran tanít pro bono, és rendszeresen vesz részt közösségi és jótékonysági projektekben, lehetőleg alulreprezentált szervezetekkel együttműködve. A londoni Koestler Arts – amelyet az 1960-as években a magyar származású Kösztler Artúr író alapított – a büntetés-végrehajtási és más zárt intézményekben élők alkotótevékenységét támogatja, és évente nagy presztízsű kiállítást szervez a londoni Southbank Centre-ben a rabok műalkotásaiból. Enikővel közösen hozták létre a külön mozaikkategóriát, amelyet ő kísér figyelemmel, és amelynek a zsűrijét is vezeti. Évente több ezer alkotás érkezik, tavaly ezek közül már negyvenöt volt mozaik – korábban szinte egy sem. A börtönbe bizonyos szerszámokat nem lehet bevinni, így a bentlakók leginkább talált tárgyakkal dolgoznak. „Volt, aki fogkrémes kupakokkal mozaikozott – látszott, mekkora értéket jelentett számára egy színes kupak. Nagyon megrázó, de felemelő is ezeket a munkákat látni.” A pályamunkákról csak azt tudja, melyik intézményből érkeztek. Nagy-Britannia ebben a kezdeményezésben úttörő, és Enikő tapasztalata szerint a művészet kifejezetten jó hatással van a rehabilitációra.

Egészen más a cél a demenciával élőknél: velük közvetlenül dolgozik

Tavaly tízhetes együttműködése volt az Arts for Dementia brit alapítvánnyal, ahol minden foglalkozás rengeteg előkészületet igényelt, egyénre szabott ötletekkel, mindenkinek az állapotához mérten. „Amikor azt láttam, hogy egy Parkinson-kóros bácsinak megszűnt a kézremegése mozaikozás közben, azt éreztem, hogy minden befektetett energia megtérült.” Ezek az együttműködések emberileg annyit adnak neki, ami pénzben nem kifejezhető – a mikromozaikozás ugyanis magányos szakma, és mindig örül, amikor közösségbe kerülhet.

A jövő pedig egyre inkább Magyarország felé is mutat. Egyik nagy példaképe Róth Miksa, aki nemcsak ólomüveg- és üvegfestő művész volt, hanem a magyar szecessziós mozaikművészet legjelentősebb alkotója is – munkássága előtt a budapesti Róth Miksa Emlékházban lehet tisztelegni. Ahogy a gyerekek felnőnek, Enikő egyre több időt szeretne Magyarországon tölteni, és ha eljön az ideje, műhelyt nyitna Budapesten is. Nagyon örülne, ha az Olaszországban és Nagy-Britanniában megszerzett tudást a magyar művészek számára is elérhetővé tehetné.

Aki pedig nem akar addig várni, a nyáron személyesen is találkozhat vele: az Ördögkatlan Fesztiválon idén másodszor vesz részt, augusztus 5-én és 6-án, Beremenden, az Elfogadás terén. Tavaly nagy sikere volt a workshopjának, több mint százötven alkotás készült. Ilyen rövid idő alatt főleg a mozaikrakás közösségteremtő és relaxációs hatását szeretné átadni: egyszerű anyagokkal dolgoznak, kisgyerektől az idősebb korosztályig bárki beülhet mellé. Itt is megáll majd egy kicsit az idő – és talán éppen ez a mozaik legnagyobb titka.

Pásztory Dóra