„Gyere, kicsi cica, megnézem a sebedet” – Olvass bele Havas Juli új regényébe!

–

Havas Juli: Második csillag jobbra - Történet furcsán normális emberekről és azokról, akik későn nőnek fel

Open Books, 2026, 369 oldal

Havas Juli új regényében bravúrosan szövi össze generációkon átívelő tablóvá egy online társkeresőn óvatosan ismerkedő, középkorú pár, egy drog- és alkoholproblémákkal küzdő fiatal ügyvéd és egy hivatása és anyasága között őrlődő neurobiológus történetét. Esendőségük ellenére - vagy éppen miatt - igazán szerethető figurái látszólag eltérő kihívások előtt állnak, ám a boldogulás érdekében mindegyiküknek szembe kell néznie a múltból magával hozott csomagjával. 

–

Havas Juli: Második csillag jobbra (részlet)

Lebowski

Szeret itt lakni, ebben a melegben. A szomszéd ketrecben egy tölcsérnyakú kutya egész éjjel horkolt, pont mint Józsi. Nem akar arra gondolni, hogy itt jobb, mint Józsival lenni, még így is, hogy bevizezték, szappanozták, megint vízzel locsolták és mindenfélével bekenték, mert azóta nem viszket, és a bolhák sem kínozzák. Aztán elaltatták és felébresztették, majd megint elbágyadt, de úgy, hogy még a hajnalt is átaludta. Másnap ropogtatós reggelit kapott, amit először megkóstolni sem akart, aztán mégis, és friss vizet is. Nagyon szereti a friss vizet: amikor nagyon esik, és tiszta pocsolyát talál, az majdnem olyan öröm, mint egy doboz ingyen sör. Bár rövid ideje van itt, már tudja, hogy nem volt igaza Józsinak, hogy szar volt neki a fogdában, nyilván vele is kedvesek lehettek, pont, mint itt ővele.

– Gyere, kicsi cica, megnézem a sebedet – mondja a doktornő, és ő rögtön a hátára dobja magát. – Jól van, jól van, kicsi cica – susogja a fülébe, és még a fejét is megpuszilja. Valahonnan ismerős a lányos illata, szívesen beleszimatolna még, de elnyomja a saját testéből felszálló sok új és furcsa szag. Soha nem akar máshol lakni, csak itt, a fogdában!

– Mibe fogadunk, hogy nem jön el érte a Nagy ügyvéd úr!

Nem szereti a nagyseggű hangját. Olyan csúnyán mondja a ficsúrra, hogy ügyvéd úr. És a nagyseggű sem szereti őt, direkt csörömpöl a ketrece előtt, hogy megriadjon. Még szerencse, hogy előre fizetett, mondta el legalább háromszor is, és ő tudja, mire gondolt: pénz, profit, pina, ahogy Józsi mondaná.

Aztán a második éjszakát is itt tölti, a horkolós kutya helyén egy új van, ennek is van a nyakán egy tölcsér, egy kis vakarcs, egész éjjel vinnyog. Próbált odanyávogni, hogy ne picsogjon, inkább örüljön a szerencséjének, hogy itt lehet, de nem ért a szóból.

– Jól van, jól van, legfeljebb mi szerzünk neked új gazdát, kicsi cica – mondogatja a doktornő, és ő ahelyett, hogy megnyugodna, érzi, ahogy hideg és szorongató gondolatok kúsznak a bundája alá.

– Méghogy kicsi! – süvít a nagyseggű. – Hiszen akkora, mint egy kutya! És ahogy néz… ijesztő. Elvadult ez már, hiába lett kivakarva a koszból.

Elképzelni sem tudom, mégis milyen barátja lehet az ügyvédkének, ha egy ilyen romhalmazt kapott tőle!

Szívében sértett haraggal, kiengedett karmokkal ugrik neki a ketrecnek, hangosan fújva, felhúzott ínnyel mutatja meg az összes fogát. Aztán lehuppan a fenekére, és várja, hogy a kurvaanyád, nyughass már.

– Erzsébet, ha kérhetem, beszéljen szépen az állatokkal – szól rá a doktornő a nagyseggűre. A doktornő is a barátja már. A ficsúr is, még ha nem is ért rá érte jönni. Még a roppanó ételnél is jobb dolog rájuk gondolni. 

Mint a friss víz íze, olyan a doktornő simogatása, vagy mint a hajnal a szelektív mellett, amikor hazaér az éjszakai barangolásból, és tele van a pocakja maradék pizzával, és amikor még egyszer felugrik a nagy sárga kuka tetejére, és onnan néz fel a pirosodó égaljára, jó reggelt, nap, szerbusz, élet, üdvözli az új napot, mielőtt bebújik Józsi mellé a takarói alá. 

A boldogság a részletekben rejlik, mondta Józsi, amikor lett a tízezresük, és alig tudták eldönteni, hogy mire költsék. A boldogság a parizer, amit a tízesért kaptak, és a doboz cigaretta és a nagy üveg pia, és Józsi dörmögése, amikor mind megitta. Sose jutunk el Sohaországba, ismételgette Józsi, amit a ficsúrtól hallott, és amit olyankor szokott mondogatni, ha négy tüskénél többet sikerült innia, és az egész üveg pia még annál is több volt, és ő nem bánta, hogy nem mennek Máshovaországba, mert Józsival ott volt a legjobb lenni.

És most kiderült, hogy a fogdában még annál is jobb. 

Bár ahogy telnek a napok, kezdte érteni, miért mondogatta Józsi, hogy nem szeret bezárva lenni. Mert ami jó van a világban, az mégiscsak az utcán van. És a rutinban.

Jegyezd meg, nyavalyás, mondta neki, ha nem akarunk megbolondulni a semmittevéstől, akkor szoros tervgazdaság szerint kell élni. 

Az első, sőt a második tüske után is tartották magukat a tervezetthez, reggel összepakolták a motyóikat a szelektív mögé, igazából csak letakarták egy félig kibelezett paplannal, bár csütörtökönként, amikor kukaszállítás volt, jobb helyre dugták: egészen hátra, a mindig árnyékos beton virágtartó mögé. Utána átmentek a sokautós úton, sose tedd le a lábad a járdáról, próbálta túlordítozni az autók zaját Józsi, ahányszor nekiindultak, de nem bízott abban, hogy megérti, mert a kurvaanyád, téged is cipeljelek, te dög lett a vége mindig.

Ha volt pénzük, mert megjött a segély, és a piaci kereslet-kínálat felülírta a tervgazdaság elavult törvényeit, akkor nekiindultak a dzsumbujnak. Kétszer jobbra fordultak, majd sokáig mentek egyenesen előre a Csillag presszóig, ahol Józsi az ajtó elé kitett kis kerek asztal mellé telepedett, ő pedig a lábánál ülve fogadta az utca népét. 

Először a gyerekek jöttek, pontosabban nem ők, csak a hangjuk, mert legelöl Béla és Joci hasa jött, utána ők maguk, mögöttük a feleségeik és leghátul az a rengeteg gyerek. Kurvaanyád, Jocika, ne visíts, Magdika, földhöz csaplak, ha megnyikkansz, Berci, hallottad-e, Evelin, ne verekedjetek, Renátó, ne fojtogasd mán azt a rühes macskát, aki ő lenne, nyomjuk ki a szemét, ezt Norbika szeretné, mondasz hülyeségeket, csapja meg az anyja. A hangos asztal- és székhuzogatás, lökdösődés és elhelyezkedés után beállt csendben szokott ő kényelmesen elfeküdni és várni. 

Amarantára várni majdnem olyan jó, mint maga Amaranta,

aki a kicsi ujjaival először megkeresi őt az asztal alatt, óvatosan mellé guggol, körbetapogatja, és amikor megtalálja a füleit, akkor sokáig vakarja közöttük a feje tetejét. Majd a hátát is. Aztán apró tenyerét végighúzza a farkán, és ugyanazon az úton visszasimogatja a fejéig. Ő behunyja a szemét, úgy dörgölőzik a karjához és a ruhájához, fejét magasra emelve a kislány puha nyakába illeszti, és az a fülébe motyog furcsa orrhangján, amiből ő csak a kiskutya szót érti. Amaranta süket és vak, és ő volt neki az egyetlen legkedvesebb lány a világon. 

Amióta itt van, lett egy második legkedvesebb lány ismerőse: a doktornő.

És amikor már azt sem tudta, hányszor aludt ott, és annyira szomorú lett, hogy legszívesebben kihányta volna az életét a száján, mint Józsi meghaláskor, végre megérkezett a ficsúr. Csütörtökön, a délutános műszak végén. A csütörtök fontos nap, nemcsak mert otthon akkor ürítik a szelektíveket, hanem mert olyankor, munka után kibebasznak a ficsúrok a földszinti bisztróban. Ahova őket soha nem engednék be, persze nem baj, úgysem lenne pénzük olyan rongyrázásra. A csütörtök itt is különleges nap, mert ilyenkor estig dolgoznak a rendelőben. És ezért a doktornő sokkal gyakrabban megdögönyözhette. 

– Nagy Lebowski, kis Dudi – mondta, és csak nevetett és nevetett, és egy hosszú hajtincse, ami kiesett a felkendőzött kontyából, megcsiklandozta a bajuszát, és a hangja is úgy csilingelt, mint a Csillag presszó előtt a hangcsengők.

És akkor rájött, honnan ismeri! Amarantáért szokott jönni, hogy elvigye terápiára. A presszó előtt kiabálnak egymásra Amaranta szüleivel, akik nem értenek egyet sem a fejlesztéssel, sem a hallókészülékkel, és azzal főleg nem, hogy mindenféle önkéntes civilek is jöjjenek beleszólni a gyereknevelésbe. És különben sem értik, miket mutogat nekik Amaranta, ráadásul a gyerekek szerint olyan idétlen orrhangok jönnek ki belőle a terápia után, hogy tulajdonképpen jobb lenne, ha meg se szólalna. És a röhejes szemüvegét sem találják, biztos valaki rálépett és kidobta. Ő olyankor lelapul a Józsi lába és a fal közé, nehogy őt is el akarja vinni ez a rasztás, ez a civil. De Amaranta még vakon és süketen is odatalál a lányhoz, megfogja a sokkarkötős kezét, és húzza és csak húzza, türelmetlenül, amíg végre elindulnak. A rasztás lány indulás előtt még leguggol, kivesz a táskájából egy másik szemüveget, rugós végét az Amaranta füle mögé kanyarintja, és utána indulnak el, vissza se néznek. Agyrém, morogta Józsi. Ahogy meghülyítik az óvodás gyerekeket. Akármi is lehet a vége. Mindenki bólogatott hozzá, aztán megértették, mire célzott, és az asszonyok elkezdtek jajveszékelni.

Összezavarták az emlékek, ezért inkább kifelé kezdett figyelni.

Először a hangját hallotta meg a ficsúrnak.

– Csak jöttem szólni – mondta kicsit furcsa, de ismerős csütörtöki hangján –, hogy itt hagyom a macskát. Kifizetem. Mármint a fáradozást, hogy gazdát találjanak neki.

Kihallotta a tüskét a ficsúr hangjából. Mármint ő nem tüskét iszik, hanem drágább dolgokat, de a hangja ugyanolyan elnyújtott, mint Józsinak a második után, és a nyelve is megbotlott időnként, éppen, ahogy Józsinak szokott a harmadik tüske után.

– Megmondtam! – sipítja a nagyseggű. – Ugye hogy megmondtam!

– Erzsébet – emeli fel a doktornő a hangját. – Ezt hagyja rám.

Aztán nem hallani, miket mond, mert ő nem kiabál.

– Legszívesebben hazavinnélek, kicsi cica – súgja neki a doktornő, amikor visszajön hozzá –, de az albérletbe nem lehet, ugye megérted? – És ő persze hogy megérti, hiszen a szállóra se mehettek Józsival. – Nézzük meg inkább, mit tehetünk érted – mondja.

Felemeli, áttessékeli egy kisebb fogdába, és kiviszi a váróterembe. A ficsúr megint eltátja a száját, amikor meglátja őket. A doktornő elpirul. Kiveszi őt a fogdából, és körbemutatja a váróteremben. Hű, mondják az emberek, és még a ficsúrnak is leesik az álla. Rámutat.

– Ez milyen állat?

– A macskája, uram – neveti el magát a doktornő a civil hangján, mint amikor kedves akar lenni a Csillag presszó vendégeihez. Ahol Franciskának szólítják. 

– Talán az oroszlánom? Ez nem macska – kötözködik a ficsúr.

– Maine Coon – mondja a doktornő. – Talán nem fajtiszta, de sok van benne a fajtajegyekből.

Barátságos óriás.

– Rohadt jól néz ki! – csettint elismerően a ficsúr. – Szürke bunda, hosszú világos sörény és fekete fej, őrület, hogy megváltozott! És az a szemrehányó, szigorú és sötét nézése: félelmetes. Kibebaszott elegáns. – Megszeppentve néz körül. – Bocsánat – mondja. 

A doktornőre néz, és elpirul. A nagyseggű és a doktornő visszagyömöszölik őt a kisfogdába. Legalább nem látják rajta a csalódást. 

– De nem viszem haza.

– Pedig már önre írtuk – Franciska hangosan csilingelve nevet. – Téged írtunk gazdának a chipjébe – és annyira vihog, hogy már földrengés van a kisfogdában. Szerencsére észreveszi, és leteszi a ketrecét a földre.

A ficsúr, mint aki fel se fogja, fájdalmas arccal kezdi masszírozni a homlokát, haját a feje tetejére túrja, és úgy vakarózik, mintha saját maga cicája lenne. Minek iszik, aki nem bírja, szokott röhögni rajta Józsi a csütörtöki rutinban. 

– Összerakjuk, amire szükségük lesz otthon – mondja a doktornő a Franciska-hangján, amivel Bélához szokott beszélni a Csillag presszó előtt, amikor meg kell győznie arról, hogy elvihesse Amarantát fejlesztésre, és már mindenféléket pakol le a polcról egy nagy szatyorba. 

Ő arra gondol, hogy örülne Józsi egy ilyen masszív óriástáskának, ha élne, és ha nem jönne totál idegbe a chip miatt, mert ő ugye hogy megmondta, hogy ez lesz a vége az oltásoknak, hogy csipet tesznek majd beléjük, és tessék, hát kurvaélet pont úgy lett, beletették az apokalipszis fenevadjainak a bélyegjét, és most már mindenkit meg fognak figyelni, és adatokat gyűjtenek róla, és elvész a magánélethez való joga, és ne röhögtess, öreg, mégis ki a tököm lenne rád kíváncsi, mondta neki a ficsúr, de Józsi szerint majd nem fog nevetni senki, amikor leszívják a bankkártyáját, vagy átprogramozzák az agyát a következő választáskor.

– Biztos megőrültem – mondja a ficsúr. Egyik karjával a pulton könyököl, és amennyire ő látja a rácson keresztül, kábán pislogva próbálja fókuszálni a lába előtt növekvő kupacot, de olyan a szeme, mintha a kép éppen szétfolyna előtte. Zavartan nevetgél is, ahogy ilyenkor szokott.

Kicsit olyan, mint a Norbika, aki vagy verekszik, vagy bőg, és most a ficsúr is a kettő között, a kisfiúk seholföldjén téblábol.

– Hívjunk taxit? – kérdezi a nagyseggű, miután lehúzta a kártyáját. 

– Autóval vagyok – mutatja a ficsúr a kocsikulcsot, és bizonytalanul nézegeti a ketrecet és a teletömött óriászsákot. Olyan a feje, mint aki mindjárt idehányja az életét. A feszültségtől, ami belőle jön, ő is kikészül, ahogy Józsi szokott, amikor nem találja az utolsó ezresét, ezért lefekszik a hátára, és elkezdi várni a halált.  

– Arról szó sem lehet! – A doktornő felemeli a ketrecét, vele együtt, derékmagasságban imbolyognak, ami nem tesz jót az állapotának, és tényleg hány egy egészen kicsit, de nincs enyhülés, ezért reméli, hogy innentől biztosan mindennek vége lesz.

De nem, mert folyamatosan történik valami, a nagyseggű elkéri a ficsúr autókulcsát, beteszi a pult mögé, a fiókba, és holnap várjuk az ügyvéd urat, most már zárni szeretnénk, mondja, és kitolja az utcára.

Mielőtt visszaviszik a fogdába, ő még látja a ficsúrt, ahogy rágyújt egy spanglira, és lassan elindul. Bár nem esik, de sötét lett, és jó hidegnek látszik odakint.

– Meg fog fázni – mondja Franciska, és ő is nézi. Vastag sál van a kezében, odavinné, de nem indul.

Majd mégis megiramodik, ki a rendelőből, utánaszalad, a ficsúr visszafordul, Franciska a nyakába köti a sálat, a ficsúr a kezeit fújkálja, és fázósan ugrálni kezd, Franciska nevet, tündérpor kavarog körülöttük, kész bolondokháza ez is, mint a Csillag presszó.

WMN szerkesztőség