Ilyen volt a Ripostnál dolgozni: kitálalt Forgács Ágnes, aki szerint ő maga 2015 óta propagandista

–

Forgács Ágnes, a Ripost korábbi munkatársa 2015-ig tartotta magát újságírónak, utólag már úgy látja, utána propagandistaként tevékenykedett. 2001-ben a Népszavánál kezdett, majd viszonylag gyorsan a bulvár irányába terelődött, Ómolnár Miklós alatt dolgozott a Story és a Best magazinoknak, ezt „friendly bulvárként” azonosította Forgács. Elmondása szerint próbáltak magánéleti információkat kideríteni és közölni, de igyekeztek ezzel nem bántani senkit.

Ómolnár a kirúgása után 2014-ben megalapította a Ripostot, ahová megpróbálta összeszedni régi csapatát, így Forgácsot is, akit idő közben szintén kirúgtak a magazinoktól.

Forgács szerint hónapokig vártak arra, hogy „megérkezzenek a spanyol befektetők”. A Ripost és a Hello magazin egyszerre indult el, utóbbit valóban spanyol befektetők készítették.

„Ez a része tök igaz volt. A Ripostot meg hát aztán kiderült most – hogy hamar vagy túl későn, kinek mi –, hogy ezt talán Habony Árpád finanszírozta” 

– mondta. Forgács ugyanakkor többször jelezte: a pontos finanszírozási láncot és a döntéshozatal teljes útját nem ismeri, de az egyértelmű volt, hogy a bulvár és a politikai lejáratás összekapcsolódott a Fidesz érdekében.

„Nekünk, amikor minket odahívtak, erről senki nem szólt egy szót sem. Mi a bulvár világából jöttünk, Story–Best magazinos emberek. Semennyit nem foglalkoztunk a politikával”

– magyarázta.

Itt azonban azt kérték tőle, hogy forduljon a közélet és a bűnügyek felé, ami elsőre nem volt gyanús számára. Ekkor azonban még nem tudta, hogy megadott politikai irányvonalak mentén fognak dolgozni. Munkája során azonban gyorsan kiderült, kijelölt célpontok, „fentről jövő” ügyek és előre adott narratívák határozták meg a munkát.

Az első karaktergyilkosság

Forgács utólag az első karaktergyilkosságot Murányi Marcell, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének balesetéhez köti. A Ripost akkor arról számolt be, hogy Murányi halálos biciklibalesetet okozott, amelyről a rendőrségi információt Forgácstól kérték, az érintettet azonban nem kérdezték meg, a Ripost címlapjáról értesült a cikkről, amelyet végül Ómolnár írt meg. A volt ripostos szerint ez a gyakorlat később rendszeressé vált: az érintettet sokszor nem hívták fel, vagy csak alibiszerűen, közvetlenül a cikk megjelenése előtt vagy után küldtek neki kérdést. Az érintettet gyakran úgy kezelték, hogy „úgysem mondaná el az igazat”, kiiktatva ezzel az információellenőrzés egyik legfontosabb mechanizmusát.

Hozzátette, hogy ez a propaganda és az újságírás közötti egyik legnagyobb különbség: a célja nem az igazság felderítése és az információk ellenőrzése, hanem olyan cikkek gyártása, amelyek kiszolgálnak egy politikailag hasznos narratívát.

Az áprilisi választás óta hasonlóan nem szakmai működésmódokról számoltak be a közmédiából is – hogy miért ne legyenek ezek az emberek a jövőben újságírók, arról Tóth Flóra ebben a cikkben értekezik.

Bulváreszközök a politikai propaganda szolgálatában

Forgács elmondása szerint a feladatok nem szerkesztőségi ötletekből születtek, hanem azokat „fentről” kapták. Az újságírókhoz már Ómolnártól érkeztek az utasítások, de Forgács szerint valójában nem az ő kérései voltak. Többször látta, hogy olyan fontos kormányzati szereplőktől kap e-maileket a főszerkesztője, mint Farkas Örs akkori tájékoztatásért felelős miniszteri biztos. Ómolnár maga keddenként be is ment a Karmelitába, ahonnan friss információkat és megrendeléseket hozott a „politikai akciócsoportnak”.

A „fentről jött” anyagokat nem volt szabad kinyomtatni vagy másnak továbbadni sem.

Máskor előre összeállított akták alapján dolgoztak, amelyek politikusok, közszereplők lejáratását szolgálták. Ilyen anyagok érkeztek például a Jobbik, később Karácsony Gergely vagy Jakab Péter ellen is. Módszereik között szerepelt a célzott követés, rejtett fotózás, utcai letámadás és külföldi megfigyelés is. De Forgács szerint láttak olyan videót is, amelyet szerintük titkosszolgálati eszközökkel rögzítettek. 

„Teljes zagyvaság” – fogalmaz Forgács, „amikor próbálták a náciságot ráhúzni a Jobbikra”. Ekkoriban a cikkeket parodizáló Hírcsárda változtatás nélkül át is vette az egyik anyagukat.

„Az a baj, hogy ültünk, ezeket néztük, röhögtünk kínunkban, és mégse mondtuk azt, hogy »figyu, ezt velünk nem«”

– idézte fel a korábbi ripostos.

2018. március 15-én azzal küldték ki a nemzeti ünnepi eseményre „tudósítani”, hogy találjon valami Jobbikos balhét, de nem sikerült szállítani az anyagot, emiatt el is küldték a laptól. Forgács szerint ez is bevett dolog volt: nem volt szükség valódi botrányra sem, csak egy apró, felnagyítható momentum kellett, amelyet megfelelő címadással támadásként lehetett használni, folyamatosan koptatni a célpontot, például egy zöld politikus esetében arra felfűzni cikkeket, hogy autót használ.

Forgács arról is beszél, hogyan torzul belülről az ember saját szerepéről alkotott képe, amikor a folyamat nem hirtelen történik, hanem lépésről lépésre normalizálódik az egyre vállalhatatlanabb működés. Azt mondta, akkoriban még kikérte magának a propagandista jelzőt, rutinos újságíróként gondolt magára, de utólag már saját hibájának tartja, hogy nem vette észre időben a rendszer eldurvulását.

Forgács azt mondja, a rendszer lényege az volt, hogy a propagandamédia legitimálja az ismeretlen eredetű információkat. „A sajtó szerepe az lett, hogy hitelesítse, amit felülről kaptunk” – fogalmazott.

2024-ben, Magyar Péter feltűnésekor szakított végleg a médiával. A Tisza elnökének színre lépése után ráküldték őket, hogy keressék a hibákat, folyamatosan figyeljék. Ez már Forgácsnak is sok volt, mert látta, hogy most már nem egyetlen embert próbálnak lejáratni, hanem egy tömegek által támogatott mozgalom ellen kellene dolgozniuk.

Áprilisban megírta a felmondólevelét, visszatekintve azt mondta: ezt a levelet kilenc évvel korábban kellett volna megírnia.

Az Átlátszó teljes interjúja itt megtekinthető: 

Nagy Andi