–

Bányai Éva élete negyvenéves kora körül változott meg visszafordíthatatlanul. Ő a rá jellemző karcos humorral „mélyrepülésnek” hívja azt az időszakot, amelyben betegségek és műtétek során esett át. A történet címszavakban: két szívinfarktus és agyi infarktus, lábamputáció, majd béltrombózis miatt egy újabb operáció. A genetikai vizsgálatból az derült ki, hogy súlyos véralvadási rendellenessége van, amely – ahogy ő fogalmaz – „megöli a nagy ereket a testében”.

Éva Orosházán élt ekkoriban, három gyereke közül a legkisebb még épp csak kamaszodott. Albérletben éltek kettesben, Éva a betegsége előtt dolgozott üveggyárban, csirketelepen, baromfifeldolgozóban. Aztán elkezdett pokolian fájni a lába. Orvostól orvosig küldték, nem találták az okot. De ő egyre kevesebbet bírt menni és egyre lassabban.

„Anya végre nem sír”

Az érsebészeten próbálták tágítani az ereket, de nem jártak sikerrel. Ott mondták ki először, hogy amputációra lesz szükség. Az első tünetek megjelenése után hat hónappal ez meg is történt. A műtét során derült ki, hogy a térdhajlatában is trombózis volt, csak nem vették észre.

Éva nemcsak magáért, hanem az akkor még csak ötödik osztályos lányáért is nagyon aggódott, mert ő végignézte a szenvedését, „sok olyan dolgot látott, amit nem kellett volna”. Éjszakánként ott ült mellette, amikor Éva a fájdalomtól nem tudott aludni, simogatta a hátát, és mondogatta neki, hogy minden rendben lesz.

Amikor pedig Éva felébredt a műtét után, csak annyit mondott: „Anya végre nem sír.”

Abban reménykedtek, hogy most majd lesz protézis, lesz rehabilitáció és újra tudják kezdeni az életüket. Ehelyett Éva a következő hét évet kerekesszékben töltötte.

Nem kapta meg ugyanis azt a rendszerszintű segítséget, amely egy ilyen élethelyzetben mindenkit megilletne. Három hónappal az amputáció után sor került ugyan rehabilitációra, de utólag azt mondja: szinte semmit sem fejlődött a három hét alatt. Nem tanították meg még csak helyesen mankózni sem, a járásról nem is beszélve.

A protézis, amit kapott, bőrövvel csatolódott fel a testére. Nem tudta használni, sebesre törte a tok a csonkját, és képtelen volt benne rendesen menni. „Olyan volt, mintha egy másfél számmal kisebb cipőt kellene egész nap viselnem” – mondja. Később modernebb protézist is kapott, de azzal sem jutott sokkal előrébb.

Csak jóval később értette meg, nem benne volt a hiba, hanem hiányzott a megfelelő eszköz, nem részesült megfelelő rehabilitációban, és valójában nem hitt senki benne igazán, és talán ez hátráltatta leginkább.

„A krumplit nagyon sokféleképpen megtanultuk elkészíteni”