Se férfiak, se hús, se gépek? – Női lakó- és életközösségek a történelemből

–

Amikor megvalósulhatott egy-egy női együttműködés, vagy épp lakó- és életközösség, akkor azok ékes bizonyítékát adták a nők kooperációs képességeinek. Ezek viszonylag ritka elfordulásának nem az volt az oka, hogy a történelem során a nők ne tudtak volna együttműködni, hanem hogy a női összefogást a patriarchális rend inkább megakadályozni igyekezett, semmint bátorítani.

A női összefogás lehetőségei: hit, jótékonyság, kegyes ügyek

Természetesen a történelem során – már az ókortól kezdve – léteztek olyan női közösségek, amelyekre a patriarchátus – mondjuk úgy – áldását adta. Ezek elsősorban vallási közösségek voltak, például papnők együttélése (gondoljunk a hat római Vesta-szűzre, akik Róma szent tüzét őrizték, illetve a kereszténység keretei között létrejövő apácarendekre).

Csakhogy a papnő és a „szűz” szerepe – a nyugati világban a kettő gyakran fedte egymást – olyan női szerep volt, amelyet a patriarchátus értelmezni és elfogadni tudott, másrészt e közösségek többnyire szoros férfi-felügyelet alatt álltak.

Az akadályozó és gátló mechanizmusok akkor léptek működésbe, amikor szabad, autonóm nők önszántukból hozták létre közösségeiket – különösen, ha azok gazdasági hatalommal is bírtak.

Az egyik első példa: a beginák életközössége 

A beginaházak, -udvarok elsősorban a 12-13. században virágoztak, a mai Belgium, Hollandia, Franciaország és Németország területén, de Budán is működött beginaház. Ezek általában spontán módon jöttek létre úgy, hogy egy-egy mélyen hívő asszony – aki laikus volt, nem apáca, ez fontos különbség – „kivonult” a közösségből, hogy életét a spirituális felemelkedésnek, imádkozásnak szentelje. Később csatlakoztak hozzá mások is, de az is elképzelhető volt, hogy egy asszony, ha, mondjuk, örökölt egy városi házat, az otthonában hozott létre társnőivel beginaházat.

A beginaház – saját termőföldekkel, műhelyekkel, templommal és ispotállyal bíró – beginudvarrá is kinőhette magát, ezek közül a legnagyobbak, „város a városban” jelleggel működtek:

Brugge városának beginaudvarában ezer nő élt ily módon, függetlenül a férfiaktól.

Beginának nem csak hajadonok, „szüzek” állhattak – igaz, míg a közösséghez tartoztak, cölibátusban kellett élniük –, akadtak köztük férjes asszonyok is. Akik abuzív férjeik elől menedékre is lelhettek, ugyanis – a történelemben egyedülálló módon – a közösséghez való csatlakozással kikerültek a férji hatalom alól; ahogyan a hajadonok is apjuk fennhatósága alól. Egyébként az, hogy ezek nők mennyire szorosan és milyen keretek között tarthatták a kapcsolatot családtagjaikkal, az adott közösség rendszabályától függött. 

A beginák döntéseiket – noha volt formális vezetőjük, a magistra – alapvetően közösen, demokratikus úton hozták meg, ügyeiket is hasonló mód intézték. A beginák anyagilag is függetlenek voltak: bevételüket szerezhették tanításból, kódexmásolásból, könyvkötészetből – körükben 100%-os volt az írni-olvasni tudás –, de elősorban textilkészítésből éltek. Gyapjút vásároltak, szőttek, készítettek kész ruhát is, ráadásul jóval alacsonyabb áron, mint a céhmesterek; így számos városban éppen a céhek nyomására kezdték korlátozni a tevékenységüket. 

Legfontosabb tevékenységük azonban karitatív volt: kórházakat, szegénykórházakat vagy épp lepratelepet tartottak fent, ezért nagyra becsülték őket a helyi városvezetők. Épp ezért vonakodva és sokára voltak hajlandók foganatosítani V. Kelemen pápa 1312-es zsinati rendeletét, amely eretnekké nyilvánított minden beginát, s őket férjhez adni vagy más, formális rendekbe beolvasztani parancsolta. Az ellenálló beginák közül többet máglyahalálra is ítéltek. Ezután sokáig nem is találkozni ilyen jelentős méreteket elérő női közöségekkel, inkább csak kisebb csoportosulásokkal és egyéni kezdeményezésekkel.

Hajadonok háza, a Casa delle Zitelle

A beginák talán azért is élhették meg felvirágzásukat, mert a cél, amely érdekében életközösségüket létrehozták (a vallásos elmélyülés), „legitim”, tolerálható célnak számított. A jótékonyság vagy más, társadalmilag hasznos célok kitűzése később más női közösségeknek is lehetővé tette, hogy mentesüljenek a férfiak fennhatósága alól. A Casa delle Zitelét avagy a Hajadonok Házát Velencében, 1568-ben alapította Adriana Contarini és Helena Priuli. 

(Megjegyzés: a zitellét ma olaszul vénlánynak fordítják, ám ez a szó a 16. században még nem létezett.) A szegény sorsú, rászoruló lányok általában 9–13 évesen kerültek be a házba és 20 éves korukig maradtak, de iratok szerint sokan még 40 évesen is a lakói voltak. Ezeket lányokat tanították, kiművelték, hozományt gyűjtöttek a leendő férjeik vagy kívánságuk szerint egy-egy kolostor számára. A házban azonban nemcsak fiatal nélkülöző lányok éltek; a közösséghez olyan nemesasszonyok is csatlakozhattak, akik hozomány híján nem tudtak, vagy valamiért nem akartak férjhez menni. Ők lettek a Zitelle vezetői, adminisztrátorai, tanárai és egyéb értelemben vett fenntartói; olyan közösségként működtek, akik létét a város nemcsak eltűrte, de kifejezetten támogatta is.

A Zittele egészen a 20. századig fogadta a rászoruló lányokat, épülete ma is megtekinthető a Canale Grande partján.

Női közösségek mint menedékek

Nem csak jótékony vagy kegyes célok forgácsolhattak össze női közösségeket. Már a 18. században megtörtént, hogy kirekesztett, bántalmazott nők költöztek egy fedél alá.

Sarah Scott 1720-ban született (Robinson néven) egy vagyonos, de nem túl előkelő családba. Miután fiatalon elkapta a himlőt, sebhelyes arca miatt „elértéktelenedett” a házassági piacon, ám végül a család egy régi ismerőse feleségül kérte, és ő igent mondott... Egy szűk évvel később apja és fivére gyakorlatilag elragadta őt a férje házából, és megindították a különválási eljárást.

Hogy mi történhetett a férj fedele alatt, sosem derült ki, de súlyos abúzusról lehetett szó, ha a korabeli felfogással szembe menve, a család a feleség oldalán avatkozott be.

Sarah Scott és egy barátnője, Lady Barbara – aki szintén kirekesztettnek számított a korabeli társadalomban, lévén egy szívbetegség miatt alkalmatlannak tekintették a házasságra – ekkor határozta el, hogy létrehoz egy női menedéket, a Bath melletti Batheastonban. Itt a közösen bérelt udvarházban fogyatékkal élő, hallás- és látássérült nőket, valamint egy leprás asszonyt is foglalkoztattak. Később csatlakoztak hozzájuk mások, például egy Mary Arnold nevű nő is, Sarah unokatestvére, akiről tudott volt, hogy házasságon kívül született, s ezért ő is egyfajta pária volt a társadalom szemében (mint fedelük alatt mindenki).

De náluk leltek átmeneti szállásra más környékbeli nők is, akik bántalmazó férjeik elől menekültek, s „megesett lány” is megfordult a házban. Scott és társai írással, fordítással, publikálással foglalkoztak szabadidejükben – Sarah Scott leghíresebb regénye, a Millenium Hall, egy, a sajátjukhoz hasonló, női kommunát mutat be. De szabadidőből egyébként nem sok jutott nekik: rászoruló szegény lányokat vettek pártfogásukba, akiket írni-olvasni tanítottak, illetve varrni, hímezni olyan szinten, hogy eltarthassák magukat; megrendelésekről egyébként a felső körök gondoskodtak Sarah nővérén, a Kékharisnya Klub alapítóján, Elizabeth Montagun keresztül.

Női közösségekből, női kommunák

A 19. században egyre többen ismerkedtek meg a Charles Fourier által megalkotott falanszter fogalmával. A század során a nyugati országokban és főleg Amerikában számos kísérlet történt az önfenntartó lakó- és munkakomplexumok létrehozására. Ilyen volt a Texas állambeli Beltonban létrejövő Woman’s Commonwealth nevű női kommuna, amit egy bizonyos Martha McWhirter alapított.

McWhirter és társai a beginákhoz hasonlóan vallásos asszonyok voltak, csak épp protestánsok, akik cölibátusban, a férfiaktól távol kívántak élni, hogy elérjék a spirituális tökéletességet, de a tagok egy része itt is erőszakos férjek elől menekült.

Idővel saját, közös bevételre is szert tettek: mosodát nyitottak, baromfit tenyésztettek, fát fuvaroztak, háztartási alkalmazottként és ápolónőként vállaltak munkát. Ők is közösen hozták meg a döntéseiket, a rájuk háruló feladatokat rotálták, hogy mindenki többféle ismeretet szerezzen és ne fáradjon ki az egyhangúságban. A kommuna hamar konfliktusba került a helyi társadalommal: Belton polgárai – főként a faképnél hagyott férjek – ferde szemmel nézték, hogy asszonyaik külön költöztek.

View this post on Instagram

A post shared by Traces of Texas (@traces_of_texas)

Az ellenszenv azonban fokozatosan alábbhagyott, amikor a csoport a város számára fontos vállalkozásba fogott: Beltonban panziót és szállodát nyitottak, és ők hozták létre a város első nyilvános könyvtárát is. A közösség létszáma azután kezdett csökkeni, hogy az alapító McWhirter visszavonult, az utolsó tag 1983-ban hunyt el (ekkor a kommuna már Marylandben működött).

A Commonwealth sikeréhez hozzájárulhatott, hogy ezekben az években igen aktívak voltak a nőjogi mozgalmak az USA-ban (is). Az 1970-es években a feminizmus második hulláma idején újjáéledt az igény az önfenntartó női közösségek iránt. Ennek egyik legismertebb példája az ausztráliai Amazon Acres. 1974-ben egy feminista csoport vásárolt egy 405 hektáros birtokot távol a civilizációtól. Az Amazon Acres tagjainak jelszava ez volt: „No men, no meat, no machines” (se férfiak, se hús, se gépek), ami jól összefoglalta működésük alapelveit. 

A patriarchátust okolták a társadalmi elnyomásért, így távol tartották maguktól a férfiakat. A húsevés és nagy gépek kerülése pedig a természetközeli, erőszakmentes életmódot szimbolizálta, mivel ezeket a patriarchális kultúra „termékeinek” tartották.

A közösségben a nők gyakran meztelenül mozogtak és dolgoztak (ezzel is kifejezve felszabadultságukat a társadalmi normák alól), s mindennapjaikat a kollektivizmus jegyében élték: közös tulajdon, konszenzusos döntéshozatal, megosztott gyereknevelés és házimunka.

Kezdetben kb. 25 nő telepedett le ott, de a létszám folyamatosan változott, 10 és 100 fő között mozgott az évek során. A közeli farmok lakói nem nézték jó szemmel a „férfigyűlölő” telepeseket. Egy szomszéd például fákat döntött az útra, hogy megakadályozza a megközelítést... Bár az Amazon Acres-t gyakran leszbikus-szeparatista közösségként emlegetik (főleg mert egyik alapítója maga is leszbikus volt), fontos kiemelni, hogy valójában nem kizárólag leszbikus nők éltek itt, sok házas, elvált, gyerekes nő is helyet kapott a tagok között. Ugyanakkor a férfiaktól való elkülönülést mindenkitől megkövetelték.

Végül a közösség azért is bomlott fel több kisebb frakciókra, szigorúbb és megengedőbb szárnyakra, mert nem tudtak megegyezni az elkülönülés mértékében, például abban, hogy a fiúgyermekek hány éves korig maradhatnak a kommunában.

Modern menedékek és 21. századi lehetőségek 

A kenyai Umoja falut (szuahéli nyelven „egységet” jelent), 1990-ben alapította egy Rebecca Lolosoli nevű asszony 14 sorstársával, akik mind a patriarchátus bántalmazó mechanizmusai elől menekültek: az első lakók között voltak, akiket brit katonák erőszakoltak meg, másokat gyerekkorukban kényszerítettek férjhez vagy csonkítottak meg, és voltak, akiket vertek a férjeik. Umoját a semmiből hozták létre: saját kezűleg építették fel házaikat és vontak tövises ágakból kerítést a falu köré. Az ő életük is az együttműködés mintapéldája: közösen nevelték a gyerekeket és közösen dolgoztak; megélhetésük fő forrása egyébként a kézműveskedés és a turizmus lett. A Covid-járvány igen súlyosan érintette őket, de a falu kitartott: jelenleg kb. 37 nő lakója van.

在 Instagram 查看这篇帖子

Svenja Krüger (@storiesmatter) 分享的帖子

Természetesen a környékbeli szamburu férfiak fenyegetésnek érezték az Umoja létét, de a csoport lassan országos ismertséget és támogatást vívott ki (főleg azzal, hogy a környéken ők is jótékonykodtak és tanítottak), sőt lobbitevékenységbe kezdtek:

2021-ben az umojai asszonyok elérték, hogy a kenyai kormány közösségi tulajdonú földterületként elismerje a falujukhoz tartozó legelőt, így első ízben kaptak nők hivatalos földtulajdonjogot a vidéken.

Nagyon valószínű egyébként, hogy a 21. század olyan jelenségei, mint a nők további emancipációja, vagy épp a lakhatási válság és az elmagányosodás, újra népszerűvé teszik az itt felsoroltakhoz hasonló női lakó- és életközösségeket. Berlinben például 2007-ben nyílt meg a – nevében a beginákra emlékező – Beginenhof lakóház: ez egy ötven lakásos társasház, amelyben csak nők vásárolhattak lakást, és ma is csak nők a tulajdonosok (40 évesektől egészen a 80 évesekig).

Ők a mai napig kölcsönösen segítik egymást, hogy ne izoláltan kelljen élniük, ezt tükrözi a ház kialakítása is: a berlini Beginenhof ház tervezésénél már a 21. századi kihívásokra választ adó, és a fenntarthatóság felé ható alapelveket vették figyelembe, azaz a lakások saját tulajdonúak és modern kialakításúak, de van számos közösségi tér is, például közös kert, tetőterasz, rendezvény- és tornaszoba, közös mosoda, konyha, ahol a lakók rendszeresen összejárhatnak.

Te szívesen élnél női kommunában? Írd meg kommentben!

Budai Lotti