–

2020 óta, azt hiszem, nincsenek már illúzióink

Emlékszem, akkor még hittünk az újév varázsában, ami végre elhozhatja a várva várt szebb és jobb időket. Az univerzum a pandémiával és a világ felborulásával adott az orcánkra egy óriási maflást, majd a gazdasági válsággal visszakézből kaptunk egy másik sallert is. Valahogy azóta nem sikerült visszaszerezni a hitet az újévben. A január nem tiszta lap többé, mert cipeljük az előző év(ek) súlyát, és már csak abban tudunk reménykedni, hogy a következőkben megússzuk legalább új terhek nélkül.

Hát cipekedésre tökéletes kísérőzene Marika Hackman-től az Apple Tree című dal. Sejtelmesen fütyörészve, westernhangulatban bandukolva elindult az év. Az az érzés sejlik fel, amikor már porzik a szánk a szomjúságtól, vagy már minden mozdulat fáj a fáradtságtól, de tesszük a dolgunk, mert nincs megállás. Belevágtunk 2025-be, illúziók nélkül, készen állva bármire, amit tartogat.

Az univerzum feltartotta a középső ujját, és belenyomta az arcunkba, amikor januárban (újra) beiktatták Donald Trumpot, és ha nem lett volna ez elég katasztrófa, Kalifornián még végigsöpört egy borzalmas bozóttűz is, élőben nézhettük, ahogy a világsztárok házai is porrá égnek. Akár azt is merem mondani, hogy nagyobb sokk volt ez, mint az árvizek, földrengések, amikben kisemberek vesznek oda. Hiszen

ott volt előttünk, feketén-fehéren, hogy ha a milliomos hírességeket sem kíméli a természet, ha van olyan csapás, ami őket sem kíméli, akkor mit remélhetünk mi? Vagy csak az én fejemen futott át ez a gondolatmenet?

Így hát februárban már bőven volt mit feldolgozni. A télből már – ahogy ilyenkor az lenni szokott – baromira elég volt, már minden sejtünk napfényre és melegre vágyott. De még egy utolsó lendületet fel kellett venni, hogy kibírjuk tavaszig. A Wolf Totem a The HU-től egy torokhanggal kevert igazi harci dal, torokénekkel kevert metál. Tökéletes arra, ha az ember ki akarja ordítani és/vagy ugrálni magából a benne ragadt feszültséget. Autóban vagy otthon bömböltetni egészen tökéletes, de az utcán, fülesben hallgatva érdemes odafigyelni, nehogy túlságosan átszellemüljünk, és valakit tényleg lerohanjunk a nagy harci lendületben.

Ahogy átmeneteltünk a várva várt tavaszba, kicsit fellélegezhettünk

Végre sütött a nap, az embereket már nemcsak fekete kabátban lehetett látni, előkerültek a napszemüvegek, farmerdzsekik, a parkok megteltek emberekkel, visszatért az élet. A lassan éledező természet és a fokozatosan beinduló élet lüktetése köszön vissza Aurora – When the Dark Dresses Lightly című dalában. A norvég énekesnő amúgy markánsan leuralta az évem első felét. Ha jókedvű, ha szomorú voltam, nála mindig találtam valamit, ami megerősített és segített továbbmenni. Velem volt, amikor nehezen indult a nap, és akkor is, amikor boldogan mentem ide-oda. Az ő senkivel össze nem téveszthető mesebeli hangja, az északi folklórral és a futurisztikus elektronikus zenével vegyítve egyszerűen mindent tud. Mindig azt adja, amire szükséged van.

És ez kellett is, hiszen márciusban felforrt itthon a levegő, amikor a parlament megszavazta a Pride betiltását segítő törvényt, és az átláthatósági törvénytervezettel csak még tovább fokozták a feszültséget.

A hatalom a húsunkba vájta karmait, és tudtuk: nincs több idő, nincs több tér, mozdulni kell.

Az emberek felszívták magukat, és hittel, lendülettel és erővel vágtak bele a tiltakozásba. Ismeritek Stromae-t? A belga előadó már kinézetre is jelenség, hosszú végtagjait úgy mozgatja, mintha egy rajzfilmből lépett volna elő, a hangja és előadásmódja pedig magához láncol, ha az ember őt hallja vagy látja, másra nem is nagyon lehet figyelni. A Santé című dal azokat ünnepli, akiknek az erőfeszítéseit alapnak vesszük, akik nélkül semmi nem haladna, nem működne, mégsincsenek megbecsülve. A Santé emeli poharát az ápolókra, takarítókra, buszvezetőkre, mindenkire, akinek a munkáját természetesnek vesszük. Ahogy a dal fejet hajt az emberek erőfeszítései előtt, úgy rímel ez a dal arra, hogy milyen, amikor összeköt minket valami. Esetünkben ez a közös szál a düh és a csalódottság.

Tavasszal a világ szeme a Vatikán felé fordult, és figyelte, mikor száll fel a fehér füst. Itthon egyre csak nőtt a feszültség, tüntetéshullámok indultak el, közben a világhíreket megnyitva az ember úgy érezhette, talán tényleg itt a világvége. Hol a gázai népirtás, hol az orosz–ukrán háború, hol pedig a narancsfejű forgatta fel a gyomrunk-lelkünk. Teljesen véletlenül akadtam Martha Wainwright dalára, a Spotify egyszer azt gondolta, elindítja nekem, és a refrénnél azonnal azt éreztem, hogy én ezt teli torokból fogom énekelni, és magam elé képzelek minden világvezető férfit, aki ide sodort minket, akik cserbenhagyják az embereket, és csak a saját beteg érdekeikre figyelnek. Ne tévesszen meg senkit a Bob Dylan-féle tábortűzhangulat, jussatok el tényleg a refrénig, és tanuljátok meg a szöveget, hogy aztán ti is ordítva énekelhessétek.

Higgyétek el, ez aztán tényleg terápiás! Csak annyit mondok, hogy ezt a frázist kell ismételgetni: Bloody Mother Fucking Asshole. És akkor ide mindenki képzelje csak maga elé, akit jólesik.

És ha már így felpaprikázódtunk, el is jött a június

A tiltás ellenére minden idők legnagyobb hazai Pride tüntetését hoztuk össze. Az év legfelemelőbb eseménye volt, ami százezreknek adott reményt, hogy talán mégsincs veszve minden, talán mégis össze tudunk fogni. A világsajtó végre nem valami szégyenteljes hírt rágcsált rólunk, sőt, kivételesen követendő példák lettünk.

Bár ez az album csak ősszel, egész pontosan Halloweenkor jött ki, mégis most utólag inkább ide illesztem a Florence and The Machine lemezcímadó számát, ami az én éves toplistámon egyértelműen dobogós, és ez az Everybody Scream. Magabiztosan, fantasztikus lüktetéssel, nyers női erővel ordítja és énekli, hogy itt az idő kiereszteni a hangunkat. Végtelenül felszabadító ez a dal, imádok vele útnak indulni, mert erőt, tökéletes ritmust ad a lépésekhez. Nem tudom, miért, de ebben az időszakban nekem a női előadók segítettek a legtöbbet és ezen belül is azok, akikből erő, nyersesség sugárzik.

Florence Welch korábban nem tartozott a kedvenc előadóim közé, mert a dalai zeneileg is távol állnak tőlem, ám az IDLES-ből ismert Mark Bowennel karöltve készített új lemez úgy, ahogy van, egy mestermű, tele méreggel, erővel, inspiráló indulattal, szépséggel, feldolgozással, elengedéssel. Ez a dal indítja az albumot és ezen a ponton most a sima zenehallgatásból javaslom, hogy térjetek át egy kicsit a YouTube-ra, ha jót akartok magatoknak, mert ez a klip szerintem brutális lett! 

Azt hiszem, nem túlzok, hogy a fél világot el tudná látni energiával Doechii és zenekara azzal az előadással, amit a Tiny Desk-en műveltek. A videóban nemcsak egy dalt hallhattok, de én tényleg melegen ajánlom, így, ahogy van, nézzétek végig és érezzétek ti is, ahogy tetőtől talpig feltöltődtök harcos amazon energiákkal. A Denial Is a River című dalában még egy fasza légzőgyakorlatot is bemutat, ami bárkinek hasznára válhatna. Igaz, egy idő után átfordul tigrismorgásba, de

nekünk most nem is higgadt báránykákra van szükségünk a világ és önmagunk megmentéséhez, hanem vadállatokra, nem igaz? 

Közben hőhullámok söpörnek végig mindenhol, erdőtüzek, földrengések, továbbra is háborúk dúlnak, de a korábban már emlegetett Aurora ellátogatott Magyarországra, hogy egy felejthetetlen, fergeteges koncerttel varázsoljon el minket, hogy kifejezze elismerését a betiltott Pride-on való páratlan részvételünkért, és felhívja a figyelmet arra, hogy a világ hány pontján zajlik épp népirtás, hogy a bolygónk beteg, és amikor élőben hallhattuk a The Seed című dalát, akkor a két napja tartó, kibírhatatlan lumbágóm is meggyógyult. Hogy a több ezer ember lelkével mit művelt, azt szerintem szavakkal nehéz is kifejezni. Ha át akarjátok igazán érezni ennek a dalnak és Aurora erejét, ehhez is inkább videót javaslok.

Közben itthon egyre csak sűrűsödtek az események

A politikai elit szekrényeiből olyan csontvázak kezdtek kihullani, amikre szerintem még maguk az érintett vezetők sem számítottak. Hiába pufogtatnak az öltönyös bűnözők, akarom mondani, országvezetők mindenféle keresztény(nek hazudott) gyermekvédelmi lózungokat, hiába próbálják a „nemváltó óvodásokat” beállítani a legnagyobb válságnak, itthon a kórházakban több száz magára hagyott csecsemőtől volt hangos a sajtó, és a napnál is világosabbá vált, hogy igaziból a gyerekek érdeklik legkevésbé a hatalmi elitet itthon, és a sajnos a világ más pontjain is.

Ha az ember gyanútlanul felment Instára, akkor is mindenféle humanitárius válságokra figyelmeztető emberi jogi szervezetek üzenetei néztek vele farkasszemet. A legundorítóbb dolog talán, ami idén többször is pofán csapott, hogy míg minden politikus a gyermekeink védelméről prédikált, épp az ő érdekeik csorbultak leginkább. Az éves gyermekvédelmi jelentést végigböngészve, vagy a háborús területeken létrejött katasztrofális helyzeteket látva óhatatlanul beugrik Nick Cave & The Bad Seeds és az O Children.

Ez a dal azokról a gyerekekről szól, akiket nem képvisel senki, akiknek elbasztuk a jövőképét, akiknek képtelenek vagyunk biztosítani a jobb jövőt. Azokról és azoknak szól, akik a legkiszolgáltatottabbak.

Felemelő, megrázó dal, ami arra biztat, hogy igenis emeljék fel ők is a hangjukat, és mi pedig vegyük őket végre észre. Könnyű dumálni a gyerekek védelméről, de mi történik a gyakorlatban? Tényleg, ki védi őket úgy istenigazából? Ugye? Szerintem sem elegen.

Kicsit ezt a hangulatot viszi tovább Kate Bush egyik kevésbé ismert száma, az Army Dreamers is, ami amúgy valójában az egyik legnagyobb borzalomról, a gyerekkatonaságról szól, mégis olyan, mintha valami kedves tündértörténetet mesélne el. Nyugi, ez így első hallásra rémesnek tűnik, de tényleg érdemes meghallgatni a dalt, egyáltalán nem érvágós, sőt!

Most már kell egy kis fellélegzés

Biztos azt hiszitek, az én figyelmem csupán a rossz hírek felé irányult, de lássuk be, olyan fajsúlyos történések zajlottak körülöttünk, amiket képtelenség volt ignorálni. Ugyebár az ősz során is olyan hírek láttak napvilágot, miszerint nagyhatalmú, magas pozícióban lévő férfiak mindenféle pedofil és emberkereskedelmi ügyletekben lehetnek érintettek. A közéleti kommunikáció teljesen kifordult magából, kocsmai szintű megnyilvánulások röpködtek mindenfelé, miközben gyermek- és javítóintézetekben történt kínzásokra, visszaélésekre derült fény. Mindeközben az Egyesült Államokban is tömegek követelték, hogy kerüljenek már nyilvánosságra az Epstein-fájlok, és tudjuk meg végre ki, hogy mégis kik azok a „nagy emberek”, akik érintettek lehettek a hírhedt pedofil és emberkereskedelmi ügyekben.

Szembesülhettünk azzal, hogy hiába van konszenzus arról, hogy az ilyen kérdésekben nincs helye relativizálásnak, kegyelemnek vagy bármi mérlegelésnek, mégis, ha a megfelelő pozícióban lévő és létszámú öltönyös összefog, akkor bizony még a legnagyobb szörnyetegek is nagyobb védőhálóval rendelkeznek, mint a gyerekek, akiket csak pajzsként használnak.

Azzal kapcsolatban már egészen megnőtt az ingerküszöbünk, hogy a nőjogokat hogyan csorbítják világszerte, hogy szinte élőben nézhettük végig, ahogy egy agyhalott nőt pusztán inkubátorként tartottak „életben”, pont úgy, mint A szolgálólány meséjében. Élő példája volt annak, hogy milyen iszonyatos dolgok történhetnek ott, ahol az abortuszt betiltják. Hátborzongató volt látni, hogy elég keresztény dogmákat ordibálni, aláírni néhány papírt, és tessék, a nő teste máris a hatalom kezébe kerül. Pöffeszkedő fickók mosolyogva állják körbe az asztalt, míg a narancsfejű a legbüszkébben érvényesíti azt, amihez sem neki, sem az őt körülállóknak az égvilágon semmi köze.

Na jó, most már tényleg szükség van egy kis nyugalomra, vegyünk néhány nagyobb levegőt. Most jól jön egy kis sivatagi béke, Avi Kaplan-tól a Peace Somehow pontosan ezt adja. Nem könnyű, kicsit már mindenből elég, de mindig sikerülhet visszatalálni a békéhez.

Megyünk tovább

És ha már megyünk tovább, szót ejtek a WMN-Tagságról is. Hiszen ez is egy döntés, amit a körülöttünk zajló események miatt kellett meghoznunk. Tudjuk, hogy nem kis kérés, hogy a sok minden mellett most már mi is támogatást kérünk, de az a helyzet, hogy közösségi összefogás nélkül mi sem biztos, hogy túl tudjuk élni. Márpedig dolgunk van, fontos dolgunk, és nem kívánunk leállni. Ezért kértük és kérjük a segítségeteket. 

Az év végére pedig – ahogy azt kell – jól el is fáradtunk. Időnként akár azt is éreztük, hogy elég volt, meddig még?! Hiába küzdünk, dolgozunk, hajtunk, végezzük a dolgunk, közben folyamatosan cserben vagyunk hagyva. Felsejlik előttünk, hogy hamarosan új év kezdődik, nagy tétekkel, de még kicsit tartunk tőle, még kicsit megpihennénk. Jó lenne levegőt venni, feldolgozni a sok mindent, ami történt. Hiszen amikről fentebb írtam, nem is az egyéni történések. Szerelmek, szívfájdalmak, szakítások, esküvők, gyerekszületések, veszteségek, halálozások, elvesztett és új munkák, megannyi személyes kihívás, és mindezt egy ilyen klímában, ilyen zaklatott világban és fékevesztett tempóban. Azért akárhogy is nézem, ez nem kis teljesítmény.

Három dalt szeretnék még hozni nektek így a végére.

Az egyik – hogy, hogy nem – megint egy Aurora-dal, a Little Boy in the Grass, amit az előadó egy tragikus élménye ihletett, mégis a lehető legszebben idézi fel azokat, akiket elvesztettünk. Segít emlékezni és elengedni, olyan lágysággal, ami nem kavar fel, csak felkap, mint egy szelíd forgószél, ami megtáncoltat, és aztán visszaenged a földre.

Ide bedobok néhány nevet, hogy kiket kellett elengednünk idén, én ezt a dalt méltónak érzem az emlékezésre és a főhajtásra is.

Jane Goodall, Robert Redford, Diane Keaton, David Lynch, Gene Hackman, Val Kilmer, Hulk Hogan, Claudia Cardinale, Ozzy Osbourne, Giorgio Armani, Brigitte Bardot, hazaiak közül Keleti Ágnes, Mécs Károly, Kálloy-Molnár Péter, Harkányi Endre, György Péter, Sajdik Ferenc, Galkó Balázs… hogy csak néhányakat említsek meg az idén eltávozottak közül. 

Sok veszteség ért minket idén, sok harcot kellett megvívnunk, de úgy érzem, valahogy mégis sikerült előrehaladnunk. Talán sikerült megértenünk, mi múlhat rajtunk, talán van még annyi rejtett tartalékunk, hogy felvegyük a kesztyűt a sok szarral szemben.

Az elején említett kínai horoszkóp szerint a következő év a ló éve lesz

Száguldhatunk előre, a célunk felé, magabiztosan, erősen. A kígyó évében levedlettük, magunk mögött hagytuk, ami nem szolgál már minket, és a terhektől megszabadulva, új lendülettel indulhatunk a következő tizenkét hónapnak.

Teljesen érthető, hogy megfáradtunk az elmúlt években. Teljesen érthető, hogy nem várunk a következő évtől már jobbat. De ha rátekintünk az elmúlt tizenkét hónap alatt megtett útra, valahogy mégsem tűnik már minden olyan reménytelennek.

Én a magam melankolikus, alapjáraton pesszimista módján mégis feltöltődtem némi erővel, egy kis boszorkányos spiritusszal, úgyhogy még egy Florence and The Machine-dalt javasolnék, amit én például az endometriózis-műtétem előtt hallgattam rongyosra, ez pedig a Sympathy Magic. A szám végén Florence szinte kísérti a sorsot, dobja még meg kihívásokkal, mindegy már, kibírjuk úgyis! Ehhez is javaslom a klipet, nekem a kórházban konkrétan gyógyító volt újra és újra végignézni.

És ha már a ló éve előtt állunk, egy kicsit hazabeszélek, és a legvégére Olasz Renátó Minden csillag című filmjének a zenéjét hozom levezetésnek, amit speciel a férjem, Mészáros Ádám alkotott, de nézzétek el nekem az elfogultságot. Egyrészt a szám címe Wet Dreams Wild Horses, szóval érthető az asszociáció szerintem, másrészt személyesen nekem ez is jól leképezi az évet. Zajlott az életünk, toltuk a mindennapokat, a kimondottan nehéz személyes drámákat, de közben a kisszobából hallottam a készülő zene vázlatait, épült hangról hangra, és aztán a moziban egyszer csak megszólalt, összeállt, és el kell mondjam, ez igazi katarzis volt. A film maga a mai fiatalság és úgy egyáltalán a magyar társadalmi reménytelenség, fásultság és identitáskeresés húsbavágóan realisztikus, sallangmentes lenyomata, de a zene, mint egy csodaszép fehér paripa, a hátára vesz, és átvisz minket, ha nem is fogában tartva, de a túlsó partra.

Hát viszlát, 2025. Kemény voltál, de sokat tanultunk tőled. Most visszük a pakkunkat tovább, szevasz. És helló, 2026. Jövünk.

A teljes Spotify dallistát itt találjátok, de minden dalt elértek amúgy a YouTube-on is. 

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Getty Images/ Cavan Images, Unsplash/ Jr Korpa, MJH SHIKDER, Nik