–

Láthatatlan, mégis eltéphetetlen szálak fűznek a régvolt mesekönyvek alkotóihoz. Nekik köszönhetem a képzeletemet.

A hetvenes évek közepén a mesekönyvek jelentették számomra a biztonságot és a nyugalmat. Néhány kötet pedig mágikusan hatott rám. A Mosó Masa mosodája is ezek közé tartozik: emlékeztek Aranyhajú Irinkóra, az Álomszuszék kiskakasra, a kesztyű lakóira, no meg a Kisrigóra, aki nem tudott fütyülni? Mert én igen, pedig elég rég forgattam már ezt a könyvet. A képek pedig, ó, azok a csodálatos képek… tényleg a retinámba égtek. (F. Györffy Anna születésének 110. évfordulóján megjelent egy írásom, ajánlom figyelmetekbe, csodálatos életút az övé.)

A Mosó Masa tehát velünk él, írója szellemi örökségét pedig méltóképp ápolja az unokája, Tarján Veronika, a Fonogram-díjas Veronaki családi zenekar énekese, szövegírója, mesekönyvszerző, drámapedagógus: ő maga is kimagasló művész tehát, akárcsak a nagymamája.

Régóta követem a pályafutását, a ma már felnőtt gyerekeim jártak hozzá például Tündértáncra, Veronika egyik klipjében pedig szerepelt a még óvodás fiam, és az első mesekönyvem bemutatóján is ő vitte el a lelkes gyerekcsapatot egy „lilipótvárosi” játékos nyomozásra.

Elsősorban arra voltam kíváncsi, mennyire erősen determinálta alkotói pályáját az a tény, hogy a nagymamája közel hat évtizede született munkái a mai napig is a meghatározó kulturális kincseink közé tartoznak.

Both Gabi/WMN: Mennyi időt tölthettél a nagymamáddal?  

Tarján Veronika: A húszas éveim végén jártam, amikor elment a mama. Akkor már évek óta csináltam az ApróSzínház előadásait  drámapedagógusként, a mama pedig itt lakott az utolsó 15 évében velünk. Hosszú ideig készültek az előadásaink, komoly szakmai megalapozottság után kezdtük csak el a megvalósítást. Mindig vele ültem össze először, hogy átbeszéljük az egészet. Rendkívül nagy könyvtára volt fizikailag és szellemileg is. Történelem, matematika, filozófia, mindenről sokat tudott. Ez a művein is átsejlett. Mindig keresett nekem valamit ahhoz kapcsolódóan, amit épp csináltunk. Aztán 2011-ben, egy baleset után bekerült a kórházba, ahonnan már nem jött vissza…

Csak jó néhány hónap múlva tudtam meg, hogy a Kuruttyoló békakirály című könyvem lappföldi meséjéhez keresett egy könyvet.

Eszébe jutott, hogy használhatnám az „Aranylile mondja tavasszal” című finn verseskötetet, azért állt fel korán reggel, hogy azt levegye nekem a polcról. Akkor esett el.

B. G./WMN: Hű, ezt nem lehetett könnyű feldolgozni.

T. V.: Nem mondták el jó ideig, hogyan történt a baleset, mert attól féltek, hogy esetleg valamiféle rossz érzést kelt majd bennem, de ez inkább egyfajta útmutatás számomra, hogy menjek tovább ezen az úton.

B. G./WMN: Te konkrétan is dolgozol a nagymamád műveivel/ből. Akkor ezek szerint megtaláltad az utadat általa?

T. V.: Igen, volt egy pont, amit ösztönösen kivártam, amíg erre késznek éreztem magamat. Egyébként,

amikor ott állok egy kis település színpadán, és egyszerre száz – iszonyú nehéz helyzetben élő – gyerek néz rám, akiknek senki nem énekel és nem mesél… Ami az ő szemükből süt rám abban a pillanatban, akkor érzem, hogy mi is az az igazi felelősség.

Ez a felelősség a családban is ugyanúgy jelen van nálunk. A férjem, Mogyoró Kornél szerzi a legtöbb dalunk zenéjét, a nagymamám szövegeinek is ő adja a zenei hangokat: ők sajnos már nem ismerték egymást. Viszont a művészeten keresztül még a halál után is tudnak kapcsolódni egymással. Nem nehéz a mama verseivel, mert nagyon dallamosak. A férjem az igazi maximalista, semmilyen kérdőjelet nem ismer a szakmával kapcsolatban. Amikor találkoztunk, számomra is óriási fejlődési lehetőséget adott. Olyan muzsikusokkal vett körbe, akiktől rengeteget tanultam. Az indulásnál közel sem volt még ennyire szerteágazó a zenei tudásom. Kornél pedig világsztárokkal játszik, a legutóbbi Richard Bona-koncerten is ő szólaltatta meg az ütőhangszereket.

Both Gabi/WMN: Van még olyan tárgy, amit megőriztél a nagyamamádtól?