–

A legtökéletesebb

A szülő, aki kitalálja csemetéje legtitkosabb vágyát, és azt mosolyogva, kedvesen (és időben) teljesíti is. A legfinomabb ételeket készíti, miközben a lakás is tip-top. Adventi dalokat énekel gyermekeivel az autóban, miközben iskolából zenesuliba, onnan edzésre, majd haza viszi őket a város egyik feléből a másikba. Maga süti a bejglit, az adventi kalendáriumba sosem felejti el belerakni a másnapi apró meglepetést még. Összehozza a nagy családot, egyben tartja a baráti kört, és gondosan manikűrözött kezeivel csodálatos kézműves termékeket varázsol – bárhova, az ünnepi asztaltól a gyerekek osztálytermein át a céges bulikig. Éjjel feldíszíti az otthont, hajnalban főz, és ha valami véletlenül nem sikerül, azt is vidám kacagással veszi tudomásul. 

Ő a tökéletes szülő, aki karácsonykor a legtökéletesebb. És körülbelül annyira valóságos, mint a mirhát hozó három királyok a kerületi betlehemben, ahol tavaly is ellopták a Kisjézust.

És már mind tudjuk, hogy ő nem létezik, mégis hozzá mérjük magunkat, és kegyetlen, kíméletlenül szapuljuk magunkat, amikor nem sikerül olyanná válni, mint ő. Esetleg a nagy karácsonyi szeretetben időnként átfut rajtunk, hogy milyen válogatott kínzásoknak vetnénk alá azt a családtagot, aki megint a padlóra hajította a koszos zokniját a szennyestartó helyett. 

A legnyomasztóbb

Hát, ez van. A tökéletes szülő mítosza karácsonykor a legnyomasztóbb. Alapvetően az elvárások miatt, amelyek mindenhonnan áradnak, és amelyek között egyszerűen képtelenség egyensúlyt találni. 

Olyan ez, mint amikor a gyerekek arra panaszkodnak, hogy a tanárok annyi házifeladatot adnak, mintha csak az ő órájuk létezne, és csak arra kellene készülni, miközben meg nagyon nem.

Az iskola, a nagyszülők, a gyerekek, a barátok, a munkahely, a partnerek, mindenki elvárásokat fogalmaz meg ilyenkor, amit egyenként is nehéz lenne teljesíteni, nemhogy egyszerre. Azokról az elvárásokról nem is beszélve, amiket mi magunk állítunk magunk elé. 

De mit lehet tenni, azon túl, hogy az ember sóhajt egy nagyot, hogy a világ nem egy igazságos hely, ahol ilyen mérgező mítoszok teszik még nehezebbé az életet?

A legvalótlanabb

Az első és talán legfontosabb, a felismerés, hogy a tökéletes szülő csak egy mítosz. 

A tökéletesség nem egy elérendő cél, hanem egy hamis elvárás, amit jól nyakon kell csípni, és ki kell ebrudalni az életünkből.

Ez persze nem könnyű. Jár némi lelkiismeretfurdalással az elején, meg szemforgatással és megütközéssel a környezetünkben – de aztán (saját tapasztalatom szerint) az emberek megszokják, hogy nem pakolhatnak annyi mindent a másik vállára. ÉS egy idő után mi sem fogunk – a saját vállunkra. Ha pedig nem tudják ezt elengedni, akkor az ember tanult valami nagyon fontosat a másikról, és eldöntheti, hogy akar-e vele a jövőben annyi időt tölteni, amennyit. 

Azt szokták a nőknek mondani, hogy negyven és ötven éves kor között valamikor megérkezünk oda, hogy már nem érdekelnek annyira az elvárások. Egy pillanatra állj meg, húnyd le a szemed és gondold át: hogy is vagy te ezzel.

Nekem az az érzésem, hogy ebben (noha egy erős általánosítás), azért van igazság, és talán pont azért ilyenkor, mert ekkor már a gyerekek kirepülnek, önálló életet kezdenek, és a nők kevesebb közvetlen (értsd: brutálisan bűntudatkeltő) elvárással szembesülnek. Szóval, szerintem nem a premenopauza (és az ahhoz kapcsolódó hormonális változások) tesznek minket képessé arra, hogy kevésbé akarjuk megfelelni. 

De mi segíthet még abban, hogy kevésbé legyen nyomasztó a tökéletes szülő mítosza karácsonykor, és megteremtsük a saját és a családi boldogságunkat?

Nekem van erre öt tippem