–

Fiala Borcsa/WMN: Több irodalmi folyóiratot alapított, szerkeszt, verseket ír, nemrégiben fejezte be a második könyvét Tamara Łempickáról, miközben szemorvosként is praktizál.

Grzegorz Musiał: Ebben semmi szokatlan nincsen, az orvoslás nagyon jól passzol az irodalomhoz, hiszen mindkettő az emberi lélek ismeretén alapszik. Orvosként sok szenvedéssel találkozni, az emberek egy doktornak hasonlóképpen könnyen megnyílnak, mint egy lelkésznek. Talán ez is az oka annak, hogy Lengyelországban, ami még mindig egy erősen katolikus ország, a papok szívesen barátkoznak orvosokkal és fordítva. Semmi sem annyira igaz, mint a szenvedés. A szenvedés pillanata az, ami az igazságot is előcsalogatja. Ez jelenik meg a költészetben is. Sok minden felszínre kerül, ha másokkal beszélgetsz. Hihetetlen történetekről hallhatsz.

F.B./WMN: Vissza tudja idézni, mikor és hol találkozott először Tamara de Łempicka művészetével?

G.M.: Egy londoni metróállomáson történt, 1976-ban. Akkor nyílt meg egy art deco kiállítás a Victoria és Albert Múzeumban. Utólag tudtam meg, hogy Tamara gyűlölte ezt a megközelítést, ő nem akarta, hogy art décoratifs művésznek tartsák. Ő nem csupán „díszítő művész” akart lenni. Persze, nem is az volt, hanem egy nagyszerű festő, még ha olykor a nagyságával kapcsolatban még magának is kétségei voltak. Mint a legtöbb művésznek. Gyakran volt olyan emberekkel körbevéve, akik nem ismerték őt el. Ilyen személy volt a párizsi mestere, Maurice Denis (francia festő, a keresztény szimbolizmus képviselője, a kor „sztártanára”), aki úgy gondolta, Tamara művei inkább dekorációk, mintsem festmények. Denist istenként kezelték a húszas évek párizsi művészeti szcénájában, az ő jóváhagyása belépő volt bárhová, rengetegen adtak a véleményére. A barátja, André Lhota francia kubista festő azonban sokkal jobban értette Tamarát. De valóban, a kétségek Łempickát egész életében gyötörték.

F.B./WMN: Az elismerés hiányának, megkésettségének, a másképp való megítélésének lehetett oka az, hogy Tamara nő volt?

G.M.: Azt hiszem, sokkal inkább a háttere, a családja volt az ok. A művészeti világnak ő nagyon burzsoá volt. Az első férje, Tadeusz Łempicki lengyel arisztokrata volt, akinek a családja úgy ítélte meg, azzal, hogy elvette Tamarát, messze a rangján alul házasodott. Csak azért fogadták el, mert Tamara családja nagyon gazdag volt, a Łempicki család pedig kezdett anyagilag összeomlani.

Tamara azt mondta, aki nem tapasztalta meg, milyen egy fiatal párizsi művész élete a húszas években, nem fogja megérteni az ő valóságukat: a legtöbbjüknek ágyba kellett bújnia azokkal, akiknek a támogatására igényt tartottak.

Ilyen értelemben nőnek lenni akadály is volt, de előny is, ha valaki karriert akart építeni. Igen ellentmondásos dolog.

F.B./WMN: Tamara nagymamája azonban mélységesen hitt benne a kezdetektől fogva. A könyv is egy olyan jelenettel indít, ahol a nagymama a velencei kanálisba veti magát Tamara kislánykori rajzai után, mert tudja, hogy azok később majd milyen sokat fognak érni.

G.M.: Tamara zsidó családban nőtt fel, családi öröksége volt, hogy tudta, és ehhez tartotta magát egész életében: