„Nem vehetnek el tőlünk mindent örökre” – Életmese Szinger Margitról, aki nagyon szépen tud kérni

–

„Itt nyújt az élet örömöt, fájdalmat, tövist és rózsákat”

Ez a mondat akár a cikk mottója is lehetne, és azért idéztem, mert ez a felirat díszítette régen a házat, Szinger Margit pedig eltökélte, hogy majdan ezt is visszaállíttatja.

Bár mostanság a világ nem azt az arcát mutatja nekünk, amelyben egy kicsit is hihetnénk a csodák létezésében, mégis itt vannak körülöttünk, csak észre kell vennünk őket. A Sonnenberg-ház ólomüveg-ablakainak visszaállítása is ezek közé tartozik. Érdemes elsétálni a Munkácsy Mihály utca 23. elé, mert kívülről is lenyűgöző látványt nyújt.

De hogyan lesz a ronda drótüvegből újra Róth-üveg?

Erről is szól ez a cikk.

Már javában folyt a lépcsőházban a fotózás, amikor megérkeztem a Sonnenberg-házba. Az első emeletnél jártam, Chripkó Lili, a fotósunk pedig a harmadikon, amikor a kettőnk között álló Szinger Margit, aki talán még észre sem vette az érkezésemet, azt mondta Lilinek: „Túlélő vagyok, nem áldozat”. 

Ez volt az első mondat, amit hallottam tőle, és az is hamar kiderült, hogy a nyakán lévő vágásra célzott ezzel, amit esze ágában sincs elrejteni: egy hónappal ezelőtt operáltak ki belőle a rákos daganatot.

Hát így, ezzel az erős mondattal kezdődött a beszélgetésünk. Kezet fogtunk, odatoltam Margit orra alá telefonomat, és arra kértem, hogy ismételje el ezt az alaptézist, ami talán az élete jeligéje is lehetne… Amíg én emésztgettem ezt a mondatot, Margit mesélni kezdett a házról.

1904-ben épült a bérpalota Kőrössy Albert Kálmán tervei alapján, egy gazdag kereskedőcsalád volt a megrendelő. Sonnenbergék hatszáz négyezetméteren laktak, a többi lakást kiadták bérlőknek. A szecesszió gyönyörű jegyeit magán viselő házat 1957-ben brutálisan szétverték, ahogy a Róth-üvegeket is. Új emeletet húztak rá, ahol kisebb lakásokat alakítottak ki, emiatt a lépcsőházat kettészeli egy ronda lépcső.

Margit azt vette a fejébe, hogy miután mintegy négyéves munkával sikerült elérnie – teljesen civil kezdeményezésként –, hogy újra láthatók a színes ólomüvegek, most azt a ronda lépcsőt is megszünteti, mert belülről épp a legszebb motívumot, az aranyfácánokat teljesen eltakarja az utólag fölhúzott lépcsősor.

De még ezen kívül is nagyon sok feladat van, pedig már a homlokzaton lévő, addig életveszélyes állapotban lévő szobrokat is sikerült restaurálni Margit kitartásának köszönhetően, méghozzá a legjobb szakember, Szemerey-Kiss Balázs segítette ebben, aki a Lánchíd oroszlánjainak is új külsőt adott.

„A Glasgow-i rózsa, a kapunkon is ott van, ezt a motívumot rátetettem az új, fából készült postaládákra, és ültettem futórózsát a ház elé, hogy úgy emlékezzenek rá, ez a rózsás ház” – mondja Margit, amikor a kaput is lefotózzuk.

„Mit akar itt ez a belga?”

Margit lakása is lenyűgöző, akárcsak az egész lénye: azt kérdeztem tőle, amikor nagy nehezen elszakadtunk a lépcsőháztól, miképp volt képes végigvinni ezt az egész projektet, és hogyan állította maga mellé a ház lakóközösségét.

„Amikor tudomást szereztem arról, hogy Róth-üvegek voltak a házban, azt mondtam, vissza akarom kapni. Az, hogy mennyire néztek hülyének, nem kifejezés… aztán most tessék, itt vannak. Sokat kaptam ettől a folyamattól, de tény, hogy elég hosszú volt. Mi 2016-ban vettünk itt egy lakást, egy évig nem jöttünk, aztán nyolc hónapig felújítottunk bentlakással, és utána találtam ki ezt az egészet. Azt is láttam, hogy amíg nem ismerik egymást a lakók, és nem ismerik a házat, addig nincs esélyem ablakra. Az volt az első, hogy irányba kellett állítani őket, hogy ők is azt szeressék, amit én szerettem volna. Ez volt a legnehezebb feladat.”

Margit meghívta a közgyűlésre a saját lakásukba a lakókat: kuglófot sütött, limonádét készített, és egymással szemben, egy nagy körbe ültette le a lakóközösséget, mert számára nem volt opció, ami a legtöbb lakógyűlésen történik, hogy „egymás háta mögött óbégatnak az emberek”.

„Megkérdeztem, hogy mitől éreznék jobban otthon magukat ebben a házban? Néma csönd. A tekintetükben láttam a kérdést: »Mit akar itt ez a belga?«” – kacag Margit.

Látták az autója rendszámát, és tudták, hogy beszél magyarul, mégis így nevezték egy ideig a háta mögött. Aztán apránként megnyíltak a lakók.

„Volt, aki azt mondta, hogy lent nyikorog a lengőajtó évek óta. Lementem, befújtam, és már nem is nyikorgott. Ez volt a legkönnyebb, mert voltak, akik biciklitárolót akartak. A ráépítés miatt fönt sok a fiatal, nekik fontos a biciklitároló, hogy ne kelljen fölcipelniük a lépcsőn. Pályáztunk, és lett biciklitároló” – folytatja Margit.

Azóta is rendületlenül pályázik, és 90 százalék fölött van a sikeres pályázatainak a száma.

Lassan az egész ház melléállt, az volt a fordulópont, amikor az egyik közgyűlésre elhívta Baldavári Eszter művészettörténészt, aki mindent elmondott a ház történetéről, képeket vetített, és nagyon jó előadást tartott. Tátott szájjal hallgatták a lakók, és kérdezgettek. Amikor a ház hatalmas értékeiről beszélt nekik a művészettörténész, ők is ráébredtek, hogy micsoda kincsek rejtőznek a szemük előtt, amiket a hétköznapokon talán észre sem vesznek már. 

„Mindig azt mondtam, hogy mi ezt együtt csináljuk. És így is történt. Nehezített a pálya, mert húsz százalékban az önkormányzat a tulajdonos, és sok külföldi van” – teszi hozzá Margit.

A lényeg, hogy e közgyűlés után olyasmi történt, ami Budapest történetében szinte páratlan: „73 százalékos részvétel mellett, mindenki megszavazta, hogy megduplázzuk a közös költséget. 100 százalékot emeltünk. És azt, hogy mindenki megszavazta, azzal lehetett elérni, hogy látták a lakók: »ez a nő megy előre, mint a mozdony, másrészt azt csinálja, amit mond«” – nevet Margit.

Miután a lakók is elköteleződtek, a ház állagmegóvásának érdekében, Margit a férjével együtt létrehozta a Sonnenberg Házért Alapítványt. „Ez nem OLYAN alapítvány, ez egy alulról jövő, átlátható, csóró alapítvány. Itt az emberek általában pár ezer forintokat küldenek. Aki ennyit küld, annak nincs sok, és mégis a részese akar lenni… És szerintem ez nagyszerű” – meséli Margit meghatottan.

„Nemcsak ablakokat kaptam, hanem barátokat is”

A nagyablak elkészítése majdnem 15 millió forintba került, 4.2 milliót kaptak az önkormányzattól, majd a lakók közösen tízmillió forint hitelt vettek föl, és a 100 százalékkal megemelt közös költségből azóta is együtt törlesztik. 

„Azt mondtam a többieknek: »nagyon szépen tudok kérni«, ez a házban szállóige is lett, hogy szépen tudok kérni, »de csak akkor fogok kérni, ha mi beletettünk mindent, amit bele tudunk tenni«. 

Így már nyugodt szívvel tudok kérni másoktól” – meséli Margit, és hozzáteszi: „Nagyon rá tudok feküdni azokra a dolgokra, amiket tényleg szeretnék, és nagyon sok támogatást szoktam kapni az égiektől. Azzal nem számoltam, hogy mennyi nehézség lesz. Ha már elért az ember egy bizonyos kort, nincs túl sok illúziója. Sok nehezítés jött közbe, de nagyon igyekeztem fókuszban maradni, és ez úgy lehetséges, hogy valaki mindig megtámogatott”.

Két és fél évig keresték az eredeti Róth-rajzokat. Mindenki azt tanácsolta neki, hogy forduljon Fényi Tiborhoz, a Róth Múzeum alapító igazgatójához, aki akkor már nem ott dolgozott.

„Amikor megpróbáltam megszerezni a telefonszámát, akkor pedig szabadkoztak, hogy »azt nem lehet csak úgy odaadni«.

Egyszer csak csörgött a telefon: »Fényi Tibor vagyok, hallom, hogy keresett«.

Sok ilyen történet van körülöttem. Eljött hozzánk, meséltem neki arról, hogy mit szeretnék kezdeni ezzel a házzal, és azt mondta, hogy az élete során sokszor megkeresték már hasonló kezdeményezésekkel, ám csak elvétve fordult elő, amikor el is hitte, hogy ez valóra válik, de nekem elhiszi.”

Ez a bizalom jólesett Margitnak, de egyben terhet is jelentett, és persze erőt adott neki. 

„Az én életemben nagyon sokszor előfordult, hogy amikor azt mondták: »Neked ez NEM sikerülhet«… én ettől gellert kaptam.

Ne más mondja meg, hogy nekem mi sikerülhet!”

– jelenti ki nagyon határozottan.

A barátai közé tartozik ma már Fűri Judit is, aki az új ólomüvegeket tervezte és kivitelezte.

„Róth Miksa és Fűri Judit nem egy évszázadban születtek, és most van egy Fűri Judit-ablakunk, amit Róth Miksa álmodott meg. Úristen, átíveltünk mennyi évet! Ma, Magyarországon maximum öt ember van, aki erre képes. Judit is beleszeretett az egészbe, és közben igazi barátokká váltunk. Most már harcostárs. Azért választottam Juditot, mert ő profi. És ha már ennyi energiát, pénzt belerakunk, akkor csináljuk rendesen!”

Margitnak volt egy nehezebb időszaka az édesanyja halála után, amikor nehéz volt bármire is összpontosítania, de azt gondolta: „Ha már itt vagyunk a finisben, csak nem fogom feladni.”

Számára tényleg nem létezik lehetetlen küldetés.

„Én húztam az ablakot, az ablak húzott engem.”

Meg persze az emberek, akik a kezdetektől részesei akartak lenni ennek a páratlan ideának.

Szinger Margit a lakatosmunkára is nehezen talált szakembert, az idő már sürgette, több jelölttel is találkozott, de úgy érezte, egyikük sem az igazi. Aztán valaki ajánlott neki egy fiatalembert, aki filmes közegben dolgozott. „Nem láttam korábban egyetlen munkáját sem, viszont láttam a szemét. Látom az embereket, ez olyan furcsa. Láttam, hogy egy tiszta ember. Akkor összehoztam Judittal, a tervezővel, ő pedig azt mondta, hogy vele már minden rendben lesz.”

Varga Vince olyannyira „rendben volt”, hogy: „Azt mondta a közös képviselőnek a szerződéskötéskor, hogy ez anyagár, és én tudom, hogy az, mert az előző árajánlatokat is láttam. Kijelentette, hogy azért kér csak ennyit érte, mert részese akart lenni valami jónak. Ilyen történetekkel tele van az ablaképítés sztorija. Erősen hiszek abban, hogy van valami közvetlen csatornám a feljebbvalóhoz, pedig nem vagyok vallásos, noha megkereszteltek.” 

Így két – rideg anyagokkal dolgozó – melegszívű ember keze nyomán született meg a Sonnenberg-ház legnagyobb ólomüveg-ablaka.

I can dream in color!

Ez a felirat ötlött először a szemünkbe, amikor beléptünk Margit lakásába. 

„Korábban lakásokat és bútorokat terveztem, méghozzá nagyon színeseket, és ez volt a jelszavam: »Színesen tudok álmodni!«” – mondja Margit. „Az élet persze megforgatott, mint a vasorrú bábát a mágneses vihar” – közli komoly arccal, mi pedig vihogunk Lilivel. Aztán persze együtt nevetünk.

A férjével együtt több lakást is vásároltak, felújították, beköltöztek egy időre, majd utána eladták. Végig Margit felügyelte az építkezést, az átalakítást, és ő tervezte a belső enteriőröket, bútorokat, ajtókat, még a szőnyeget is.

„Közben csöndesen világhírűek lettünk, mert az egyik legutolsó ilyen lakásuk 38 magazinban jelent meg világszerte, és a szakma csúcsát jelentő izraeli magazin is címlapon hozta a munkámat” – mondta Margit.

„Minden szabályt felrúgtam, ami a lakberendezésben általánosan elfogadott, az izraeli magazin főszerkesztője is eljött Budapestre, mert akart velünk találkozni. Jó játék volt” – mosolyog Margit.

Azt már nem mesélem el, hogyan kapott ötmillió forintot az egyik önkormányzati képviselőtől, amikor egész másért ment be, de a lényeg, hogy pontosan ötmillió forint kellett a szobrok felújítására. 

„A titok az, hogy senkivel nem vesztem össze, pedig lehetett volna, mert történt olyan is, hogy egy órán keresztül üvöltözött velem valaki. Nem veszek össze senkivel, mert ha kiástuk a lövészárkot, onnan nagyon nehéz lesz kijönni” – mondja bölcsen Margit, és azt is hozzáteszi: „Azt kell lássák, hogy nem vehetnek el tőlünk mindent örökre. Hogy néha nagyon reménytelen helyzetekből is ki lehet mászni. Nem sokszor. Pláne nem mindig. De van olyan, és ha van, akkor az megismételhető. Nekem ez számít. Én nem a nevemet akartam viszontlátni. Én azt akartam, hogy ott legyenek az ablakok. És legyen ott Fűri Judit neve, aki megalkotta ezeket. És Varga Vince neve is, a lakatosé, aki szintén a munkáját tette bele.”

Még egyszer: „Itt nyújt az élet örömöt, fájdalmat, tövist és rózsákat”

Most egy közös ünneplés következik szeptember 13-án a Sonnenberg-házban: 

„Én ezzel az ünnepléssel vissza akarom adni azt, amit kaptam. Fényi Tibort kértem meg, hogy beszéljen, és a polgármestert, mert nagyon sok támogatást kaptunk az önkormányzattól.

Szerintem ott ki van írva, hogy »Wanted! Ez a nő pénzért jön és el is viszi!«

A közösségi esemény arról szól, hogy célba értünk. Nem mondom, hogy az út végére, de ez egy részcél. A házban lakik Rohmann Ditta csellóművész, ő szívesen zenél nekünk. Fényi Tibort arra kértem, hogy szigorúan ne rólam, de beszéljen. Nem kérem a glóriát! Judit mesél majd az ablakról, és a végén én zárom azzal, hogy örüljünk együtt” – mondja Margit, és tündéri mosollyal hozzáteszi: „persze azt sem titkolom majd el, hogy mennyi mindent kéne ám még itt csinálni”.

Both Gabi