Kurucz Adrienn: Öt nyár, ötven év
„Nincs sok múltam és a jövő szót sem értem: nem tervezek és nem nosztalgiázok még, nincs miről. Minden, ami volt, az enyém még.” Kurucz Adrienn kollégánk az ötvenedik születésnapja felé közeledve idézi fel élete meghatározó nyarait. Az évtizedfordulók az évszakos ciklikusságot tükrözve villantják fel érzékeny szépséggel, hogyan változunk, és maradunk mégis – lényegünkben – önmagunk.
–
1985
Tíz éves vagyok, nyár végi gyerek. Egyszerre várom és utálom a közelgő születésnapomat, ami egyben az iskolakezdést is jelenti. De még a Nagyinál vagyunk a testvéremmel. Pestszentimrei lepukkant kis ház, víz a kútról, mosdás lavórban, vécé az udvaron. Tökéletes. Minden van, ami kell.
Egész nap a nyugágyban olvasok: végtelen, poros regényeket a vitrinből, a nippek és csipketerítők közül halászom ki Jókait, Gárdonyit. A Fiúk évkönyvét az ötvenes évekből, tele Leninről szóló fura mesékkel. Hahotát, Kockás újságot vesz nekem Apu. Doktor Justice (fonetikusan ejtve, angolul nem tudok még) az első szerelmem. Az egyik első. Gojko Mitićért, a szerb-NDK partizán-indiánért rajongok talán leginkább. De még homokozni is nagyon szeretek a húgommal a nagy fenyők alatt.
(Negyven évvel később is beleborzongok a nedves homok érintésébe. És Gojko Mitić még most is hatással van rám. 85 éves és egy tó partján lakik, amiben minden nap megmerítkezik. Micsoda ember!)
Nagyinak egyetlen szobája van, olyan kicsi, hogy tudjuk fogni egymás kezét, mikor elalszunk, pedig nem közös az ágyunk. A hatalmas dunyha nyáron hűt, télen átmelegít, érthetetlen.
Tömjük magunkba a gyümölcsöt, zöldséget, akkoriban nem luxusáru. Ami nem fogy el, az megy lekvárnak, befőttnek, savanyúnak. A hatalmas zománcozott vájlingba kútvizet teszünk, és sikálunk mindent kalákában. A dunsztos üvegek mennek a dunyha alá, a ládába. Abban rejtegették a nagyanyámat az oroszok elől heteken át. Gyönyörű lány volt valaha, de a hamvas bőr már nyomokban sem látszik 1985-ben, túl sokat dohányzott. Ráncokból növesztett páncélt maga köré.
Senkinek nincs olyan szeme, mint amilyen az övé volt. Pedig minden barna szembe mélyen és elragadtatva belenézek azóta is, hátha.
Néha megkérjük a szomszédot, hadd hívjuk fel a szüleimet. Hogy elmondjuk, jól vagyunk, és várjuk őket hétvégén. Nagyon várjuk.
A tizedik születésnapomra kapok egy karórát Anyuéktól. Ez az első órám, még vekkerem sincs. Az idő akkor még parttalan.
Nincs sok múltam és a jövő szót sem értem: nem tervezek és nem nosztalgiázok még, nincs miről. Minden, ami volt, az enyém még.
A gondolataim nagy részét az összeolvasott történetek kötik le. Meg a Balaton. Lebegek a vízben, lila a szám széle, de csak akkor megyek ki a partra, ha jön a hír, hogy Ica néni buktát sütött a Tüzép üdülőben.
1995
A nyár forró és végtelen. Végtelenül szomorú. Életemben először összetörték a szívemet. Ülök a kertben a nyugágyban és sírok. Olyan sokat, hogy már Anyu is sír.
Fogalmam sincs, ki vagyok, mi leszek, mit akarok és mit nem. Eltévedtem a saját fejemben. És nagyon félek. Hogy nem kellek senkinek. Hogy nem lesznek barátaim. Hogy leszerepelek az egyetemen. Hogy ott ragadok a szüleim nyakán, és képtelen leszek elszakadni tőlük.
Attól is félek, hogy mégis sikerül.
Minden nap kikölcsönzök két videókazettát. Az ébrenlét fennmaradó órái rettenetesek.
A huszadik születésnapomra nem emlékszem.
De arra igen, hogy úgy tűnik, sosem lesz vége a nyárnak és a szomorúságnak.
Pedig vége lesz. És elmúlik a szomorúság is.
Még nem tudom, hogy ősszel egy diáktüntetésen megismerem Györgyit, akivel mindent túlélünk majd együtt. Ő a barátnőm harminc éve, akkor is az volt, amikor minden nap találkoztunk, és akkor is, amikor évekig nem beszéltünk. Ma már tudom, akkor még nem gondolkodtam ilyesmin: a halálomig vinni fogom őt magammal. Valahogy.
Annyi történetünk van, hogy megírhatnám belőle a Lányok évkönyvét simán, ha akarnám. Leninről mondjuk nincs mit mondanom, de Che Guevara biztos benne lenne. Meg az Erdős café, a Közgáz pince, a HIKK, a kari olvasó, a Szecska, a Grinzingi, a Puskin és a Széchenyi-hegyi közös menedék, no meg a fogas.
Pár éven belül megismerek majdnem mindenkit, akivel ma is összejárok. Belakom az egyetemet. Aztán az első munkahelyemet. Újságíró leszek. Ezen senki sem lepődik meg majd a környezetemben, csak én. Nyolcéves korom óta folyton írok: naplót, leveleket, regénykezdeményket, amelyeket sosem fejezek be, de nem bánom: a betűk közt vagyok önmagam. Nem sejtettem, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Nem sokat, de annyit igen, hogy meglegyen, ami kell.
Van szerelmem is általában. De leginkább szabadságom, amit nem tudok belakni, mert a falak közt biztonságosabb. Néha kirúgom őket azért. Nagyanyám, remélem, ilyenkor elégedett velem az égben. Vagy valahol.
2005
A nyár forró, és hamar vége van: mintha egyre gyorsabban telne az idő, félek, hogy kifutok belőle.
Harmincéves vagyok, és attól tartok, lekéstem mindenről, amiről nem szabadott volna.
Már nem leszek például sikeres fiatal regényíró. Aki elképeszti a világot azzal, milyen érett, kiforrott, ugyanakkor megzabolázhatatlan alkotó már húszévesen. Ehelyett olyan lapokba írok, amelyeket soha nem olvasnék, hogy megéljek valahogy, mert sorra megszűnnek azok a fórumok, ahova örömmel adtam az írásaimat. A nyomtatott sajtó végét vizionálják sokan körülöttem.
De már nem foglalkozom igazán ezzel, más érdekel.
Neked ne lenne gyereked?! Mondja nekem egy férfi a konyhában, ahol belesírok a kötött pulóverébe. A doki szerint szinte reménytelen eset vagyok, de a pulóveres nem hisz soha senkinek, az orvosi szakvéleményeket és a hivatalos leveleket például el sem olvassa, mert elvei vannak és mert időpazarlásnak gondolja.
Megszületik a lányunk két év múlva. Azt jelenti a neve, hogy ajándék.
Már értem, miért akartam őt mindennél jobban.
2015
Forró a nyár, és viharos. Azt meséli a nagynéném, hogy amikor születtem, akkora özönvíz volt Pesten, hogy alig tudtak bejutni a kórházba látogatni minket. Egy megközelíthetetlen szigeten voltunk egy darabig ketten, Anyuval. Ez a gondolat tulajdonképpen kedvemre való, amennyiben a lányomat is felvesszük a listára, de nem mondom el senkinek.
Negyvenéves vagyok, és már tudom, ki nem leszek sosem. Hogy ki vagyok, azt megint nem tudom. Vagy még mindig nem.
Minden keretet felrúgnék, de legalább átrajzolnék szívem szerint. Elégedetlen vagyok mindennel és mindenkivel, mint egy kamasz. Gondolkodom, kit és mit hagyjak el vagy tartsak meg mindenáron. Nem érzem a határt megalkuvás és észszerű kompromisszum között. Nem érzem a határt semmiben. Őrlöm magam, felőrlöm. Legszívesebben világgá mennék, és szakítanék minden elvárással, amelyektől már moccanni sem tudok.
Dühös vagyok, rettenetesen dühös. Leginkább magamra. És sejtem közben, hogy nem kellene hinni mindig a belső hangnak, bármit mondjanak is a bölcselkedők, mert szörnyen megbízhatatlan a narrátor.
2025
Azt mondják, 21 évesen leszünk igazán felnőttek. Szerintem akkor, amikor először építkezünk komolyabban.
A nyár forró, poros és végtelen. Fogalmam sincs, mikor lesz a tégláig, betonig tarolt csonk helyén egy ház, az új otthonunk. Azt sem tudom, hogy fogjuk ezt a nyarat átvészelni. Amikor nagyon megijedek, a víz és csatorna nélküli pestszentimrei házra gondolok, hasonlók a körülmények, igaz, egyelőre bútorok sincsenek.
Ha ülünk kint a kertben az eperfa alatt este mind a hárman, és dinnyét eszünk, és a koszos, sértett macskák is előmásznak valahonnan, és nevetünk már kínunkban az aktuális építkezési és financiális kataszrófahelyzeten, akkor felbukkan belőlem pillanatokra a gyerek, és nem bosszant már semmi. Minden és mindenki megvan, ami és aki kell. Mínusz Nagyi.
Ha megkérdezik, mit fogok csinálni a közelgő ötvenedik születésnapomon, akkor azt mondom: építkezem. És, ha azt firtatják, mit érzek a kerek évforduló kapcsán, esetleg azt felelem: nahát!
A képek a szerző tulajdonában vannak
