Fekete amazonok: a Dahomey Királyság legendás, rettegett női harcosai

–

A Dahomey Királyság a mai Benin területén állt fenn. Az írásos emlékek először 1729-ben tesznek említést a női testőrségről, azonban a kutatók úgy vélik, hogy már jóval korábban is létezett a harcos nők elit egysége a nyugat-afrikai országban.

Anyáink, a harcosok

A női testőrség eredetéről megoszlanak a vélemények.

Egyes kutatók szerint a 17. században az elefántvadászat női feladat volt, és a legjobb elefántvadásznőkből toborozták a királyi testőrség elit alakulatát. Más vélemények szerint azért volt szükség női testőrökre, mert a király szobáiba napnyugta után férfiak nem tehették be a lábukat.

Akárhogy is történt, a 17. század folyamán a Dahomey Királyságban létrejött egy kizárólag nőkből álló testőrosztag, akiket n'nonmitonnak vagy minonak, azaz „anyáinknak” neveztek. Az agoije néven is ismert női harcosok fénykora a 18–19. századra esett, amikor a teljes királyi hadsereg mintegy harmadát tette ki a hatezer fős női egység. A korabeli európai források kegyetlen, kíméletlen harcosokként írták le őket, és „fekete amazonokként” emlegették.

Kemény kiképzés, véres próbák

A mentálisan és fizikailag alkalmas lányokat már nyolcéves korukban kiválasztották, hogy agoijévá képezzék ki őket. 1889-ben Jean Bayol francia haditengerésztiszt tanúja volt annak, ahogy a Nanisca nevű tizenéves lány, aki még nem ölt meg senkit korábban, egy próba során „vidáman odalépett az elítélt elé, kardját két kezével megragadva háromszor suhintotta meg, elvágva az utolsó húscafatot is, amely a fejet a törzshöz kötötte”.

Stanley Bernard Alpern, aki Fekete Spárta amazonjai címmel írt könyvet a Dahomey női harcosairól, korabeli forrásokra hivatkozva részletesen bemutatja a lányok kiképzését, amely szerinte spártai keménységű volt. Az egyik próba során például meg kellett rohamozniuk egy sövényfalat, amely körülbelül 21 méter széles, két és fél méter magas és több mint 365 méter hosszú volt. Ez önmagában sem volt egyszerű feladat, ám a sövényt olyan akáciacserje ágaiból fonták, amelynek arasznyi hosszú tövisei voltak.

John Duncan Afrika-kutató, aki a 19. század harmincas éveiben szemtanúja volt egy ilyen próbatételnek, úgy vélte, lehetetlen ezt az „erődítményt” erős csizma vagy bakancs nélkül bevenni – márpedig az agoijék nem viseltek lábbelit. Megdöbbenésére a próbatételre kirendelt amazonegység néhány perc alatt végrehajtotta a feladatot, és elfoglalta a képzeletbeli várost. Duncan azt is megjegyezte, hogy a sírás és a fájdalom bármilyen megnyilvánulása szigorúan tilos volt a fekete amazonok körében.

Alpern szerint a kiképzés része volt, hogy bizonyos időközönként kiküldték a harcosnőket a vadonba. Egyetlen ellátmányuk egy hosszú kés volt (amelyről később még lesz szó), egymásnak pedig nem segíthettek. Így kellett kilenc napig túlélniük az őserdőben.

A túlélésen kívül részvétlenségre is kondicionálták őket. Az egyik kivégzési mód a fent említett lefejezés volt, amelyet ideális esetben egyetlen suhintással hajtottak végre. Máskor az elítéltet egy kosárba kötözték, és a királyi palota közel négyméteres faláról a mélybe hajították. Ha az áldozat a zuhanás közben meghalt, szerencséje volt; ha nem, a várfal alatt várakozó tömeg meglincselte, darabokra tépte. A kiképzés alatt álló Agoijéknak rezzenéstelen arccal kellett végignézniük ezeket a lincseléseket.

Fegyvernemek és harci módszerek

A fekete amazonok öt fegyvernemben szolgáltak, és kiképzésük is ennek megfelelően zajlott:

• Vadászok – eredetileg elefántvadászok, akik kiváló túlélési képességekkel bírtak, és a nyomolvasás, felderítés mesterei voltak.

• Puskások – hosszú puskákkal voltak felfegyverezve, de közelharcban a rövid kardjuk jelentette a legnagyobb veszélyt.

• Kaszások – egy méter hosszú, egyenes késekkel harcoltak, amelyekkel egyetlen csapással le tudták fejezni ellenfelüket, vagy ketté tudták hasítani a testet.

• Íjászok – horgos, mérgezett nyilaikkal rendkívül pontosan céloztak.

• Tüzérek – jól képzett katonák voltak, ám kezdetleges, az európaiak által leselejtezett puskákkal harcoltak.

A fekete amazonok hírhedten kegyetlen harcosok voltak. Kora hajnalban csaptak le az ellenséges falvakra, és válogatás nélkül lefejeztek mindenkit, aki ellenállt. A túlélőket elfogták és rabszolgának adták el.

Szűz, királyi hitvesek

A női testőrség tagjai a mindenkori király feleségeinek számítottak, ám helyzetük sajátos volt: szüzességben éltek. Gyerekük nem lehetett, és még a király sem hálhatott velük. A férfiak számára érinthetetlenek voltak – olyannyira, hogy ha egy agoije végigment az utcán, egy kislány csengővel járt előtte, figyelmeztetve a férfiakat, nehogy óvatlanul rájuk pillantsanak.

Az agoijék a királyi palota birtokain éltek, saját, különálló lakóegységeik voltak, amelyeket ma villáknak vagy kisebb palotáknak mondanánk. A korabeli források szerint ezek az épületek minden luxussal fel voltak szerelve. Sir Richard Burton neves Afrika-kutató, aki az 1860-as években vizsgálta a dahomeyi társadalmat, arról számolt be, hogy a fekete amazonokat a király mindenféle luxuscikkel ellátta – többek között dohánnyal és európai alkohollal. Ráadásul a női testőrök saját rabszolgákkal is rendelkeztek, számuk személyenként az ötvenet is elérhette.

Harcos nők és a hatalom

Lynne Ellsworth Larsen, az Iowai Egyetem kutatója, a dahomeyi társadalom szakértője szerint az agoijék kiváltságos helyzetben voltak, politikai és gazdasági hatalomra is szert tehettek. Egyre feljebb lépkedhettek az udvari ranglétrán, és akár miniszteri pozíciónak megfelelő tisztséget is betölthettek.

Larsen úgy véli, hogy a 19. századi francia gyarmatosítók világképét teljesen összezavarta az agoijék létezése, hiszen a harcos nő képe egyáltalán nem illett bele a nőkről kialakított sztereotípiáikba – különösen nem, ha ez saját jogon szerzett gazdasági és politikai hatalommal párosult. A franciák szerint a fekete amazonok létezése csupán barbár törzsi szokás volt, és egy „civilizált” társadalom nem tűrhet el olyan „anomáliát”, amelyben a nők a legjobb katonák, és egyben politikai, gazdasági hatalommal is bírnak.

Az első francia támadást 1890 februárjában indították a dahomeyi hadsereg ellen. A túlélők beszámolói szerint az európai katonákat sokkolta a fekete harcosnők látványa és vadsága, és lényegében megfutamodtak. Két év telt el, mire újra támadásba lendültek – ekkor azonban erősen felfegyverkezve, lőfegyverekkel támadták meg a dahomeyiakat. A technikai fölény ellen a fekete amazonok nem tudtak tartósan védekezni, de hosszú ideig kitartottak.

Az 1892 őszén kezdődő, közel két hónapig tartó kegyetlen háború során a kutatók becslése szerint több ezer dahomeyi katona vesztette életét. Az akkor mintegy kétezer főt számláló női elit egységből mindössze ötvenen maradhattak életben. Francia részről a tudósítások 52 európai és 33 afrikai katona halálát említik.

A benini gyökerekkel rendelkező Leonard Wantchekon, a Princeton Egyetem professzora a Washington Post-nak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a francia gyarmatosítók évszázadokra visszavetették a feminizmus ügyét országában:

„A franciák gondoskodtak róla, hogy a történelmünk ezen része ismeretlenségbe süllyedjen. Azt mondták, hogy elmaradottak vagyunk, hogy »civilizálniuk« kell minket, de ezzel olyan lehetőségeket vettek el a nőktől, amelyek sehol máshol a világon nem léteztek.”

És valóban: megismerve a fekete amazonok történetét, sokaknak át kell értékelniük a feminizmusról alkotott képüket. A női egyenjogúság nem 19–20. századi, európai találmány. Évszázadok óta léteztek olyan társadalmak, ahol a nők gazdasági és politikai jogokkal bírtak, és akár harcosok is lehettek – ahogy a Dahomey Királyságban.

Miklya Luzsányi Mónika