–

Egy éjszaka a Lelkes műtő előtt – az emlék, a hiány és a csend találkozása

A szobánk az ötödiken van a műtőblokk végében. Csend van. 

Fojtott csend. 

Nem a békés fajta, hanem az a nehéz, ólomsúlyú némaság, ami csak kórházakban tud megszületni éjszaka. Amiben ott bujkál minden elhallgatott mondat, minden el nem sírt könny, minden visszafojtott sóhaj.

Amikor a falak is levegő után kapkodtak

Nem is olyan rég ez is Covid-intenzív volt. 

Négy évvel ezelőtt ezek a falak más történetet meséltek. Akkor a világ levegő után kapkodott, és mi is. 

A Covid idején ezek a műtők nem műtéteknek adtak otthont, hanem harcnak. 

Lelkes és Márk – akkor nem nevek voltak, hanem sorszámok. Két műtő, három-három ággyal. Kint az ébredőben még hat. Ágyak, csövek, monitorok, gépek. És emberek. Vagy ami belőlük megmaradt. 

Akkor nem volt sötét, csak szüntelen villódzás – monitorfény, rohanás, újabb és újabb testek. Akkor a világ levegő után kapkodott, és mi is. Ezek a falak akkoriban még a túlélésről szóltak. Most újra békeidő van – vagy valami ahhoz hasonló –, így megint az érsebészethez tartozik. Ugyanaz a tér, csak más a tartalom. 

Mintha a falak is fellélegeztek volna, mintha próbálnák elfelejteni azt, amit láttak. 

De én nem tudok felejteni. A test emlékszik. A szemek emlékeznek. 

A zajok visszhangoznak bennem. 

És az arcok is itt maradtak, valahol a tudatom peremén, mint egy lassan halványuló, de kitörölhetetlen álom. 

Egy pillanatnyi múlt.

Gyerekként az akkori megyei kórházban bevittek a Lelkes műtőbe. Édesapám műtőjébe. Nem voltam beteg, nem is volt rá ok. Csak egy pillanat volt, talán egy gesztus, hogy közelebb kerüljek valakihez, akit nem is ismerhettem. De különös: soha nem éreztem magam annyira közel az édesapámhoz, mint ott.

Apám öröksége

Ez volt az ő műtője.

Azt mondják, ott volt igazán otthon. Azt mondják, ott volt a legerősebb. 

Ő volt a sebész, akihez a nehezeket vitték. Aki csendben dolgozott, gyorsan és pontosan. 

Egy olyan ember, akire emlékeznek. Még most is, évtizedekkel később. 

És én csak fényképekről ismerem. Meg abból a néhány történetből, amit mások elmondtak.

Féléves voltam, amikor meghalt. Nem tudtam megjegyezni a hangját, a mozdulatait, az illatát. De valahogy mégis érzem őt. Néha, teljesen váratlanul. Egy mozdulatban. Egy tekintetben. Egy szobában, mint ez. 

A Lelkes műtő már nem csak emlék. Nem csak veszteség. Hanem része annak, aki vagyok. És része annak, aki leszek. 

Nehéz ezt kifejezni azoknak, akik nem ismerik a személyes mitológiámat. 

Hogy mit jelent úgy elveszíteni valakit, hogy igazán sosem ismertem, de mindig hiányzott. Hogy mit jelent egy felirat az ajtón, egy név, amihez mindig hasonlítanak.  

Egy név súlya – és öröksége

Egy név, amit valaha ő viselt, most pedig én próbálok méltón hordani. 

Egy nevet kaptam tőle, és talán valami mély emlékezetet, ami néha, teljesen váratlanul felbukkan bennem. 

Mint most is. 

Itt ülök az ébredő sarkában, a két műtő előtt, és azt érzem, mintha figyelne. 

Nem szomorúan. Nem vádlón. Inkább úgy, mint aki tudja, milyen nehéz az első éjszaka. 

Fehér ruhák, névtelen arcok

Mindenki fehér overallban járkál. Ha nem lenne alkoholos filccel felírva a nevünk rá, meg sem ismernénk egymást a védőfelszerelés alatt.  Arcok nélküli világ. 

Nem így képzeltem a pillanatot, mikor újra a Lelkes műtő előtt állok.

Azt hittem, ünnepélyes lesz. 

Megnyugtató. 

Talán egyfajta megérkezés. Ehelyett fáradt vagyok. Feszült. 

És őszintén: félek. 

Most pedig, itt ülök az ébredő sötétjében a két műtő előtt. Ez az első ügyeletem aneszt asszisztensként. 

Este 10 óra, nincs műtét. Ilyenkor pihenni kellene, hisz bármikor csöröghet a telefon. Megtanulni ezt az új testtartást: készenlétben lenni, de nem feszülten. Mert bármikor csöröghet a telefon. 

És ha csörög, indulni kell. Azonnal. 

De én nem tudok pihenni. Csak ülök. Figyelek. És emlékezem. 

Arcok a sötétből

Felsejlenek az arcok a sötétben. Némelyikük ismerős – tegnap még beszéltünk. 

Most egy gép lélegzik helyettük. Egy gép adja meg az ütemet. Mint egy metronóm, ami a vég felé számolja a másodperceket.

Az egyiküknek előző este raktuk be a mellkascsövet. Emlékszem, mert két órával később mentem haza a nappalos műszakból. 

Fáradtan, de reménnyel. 

Most megint itt van. 

A másik… alig 25 éves. 

Már akkor is gépen volt. Most is. 

Én csak ülök, nézem őket, és próbálok nem belegondolni, ki éri meg a reggelt. Próbálom nem látni őket akkor is, amikor becsukom a szemem. De ők néznek. 

Némán. 

Kitartóan. 

A tekintetük valahogy beég a retinámba. Nem fenyegetően. Inkább csak… jelen vannak. Nem lehet őket elfelejteni. Nem lehet őket kikerülni. 

Kísértetek és valóság

A műtőblokk néha olyan, mint egy kísértetház. Csak itt nem rémek ijesztenek, hanem a valóság. Az a fajta valóság, amire senki sem készít fel. 

Amiben nincsenek hősök. Csak emberek. 

Akik néha győznek, néha veszítenek. És közben próbálnak nem széthullani. 

A csend utáni hang.

Az elvesztett betegek nem tűnnek el. Itt maradnak. Nem a testük – az emlékük. Az utolsó mondatuk. Az utolsó lélegzetük. A zaj, amit a gép kiadott, amikor lekapcsolták. A csend utána.

És akkor…

Szerencsére megszólal a telefon. A sebészek találtak valamit, megyünk a műtőbe.

Lelkes Viktória, aneszteziológus szakasszisztens

WMN szerkesztőség

Kiemelt kép forrása:Unsplash/ Dogancan Ozturan