–

Sziasztok!

Nem tudom, hogy az, amiben vagyunk, egy szörnyű rendszer utolsó vergődése-e, ami őrült haláltusájában még igyekszik magával rántani mindazt, amire rá tudja tenni a kezét. Nem tudom, rám virradhat-e új nap ebben az országban. Részese lehetek-e egy olyan politikai kultúrának, ami alapjaiban más – igazságosabb, befogadóbb, demokratikusabb –, mint amivel egész eddigi felnőttkoromban szembesülnöm kellett. Azt sem tudom, leszbikus nőként én mit várhatok a kihívótól, akire sokan úgy tekintenek, mint a messiásra, de aki hozzám szinte még egyetlen nyilatkozatában sem beszélt.

A sok bizonytalanság közepette a következő 10 hónapra látok előre. Egyébként is nehéz folytonosságot megélni egy olyan társadalomban, ahol közel a 40-hez felmenőim vannak, de gyerekeim nincsenek; ahol szerencsés lévén a szüleimhez haza látogathatok, de az állam nem támogat abban, hogy a mindenkori párommal közös otthonom, családom legyen. 

Mindez persze nemcsak ezen múlik, de ezen is múlik. A beszorítottság, amit sokan érzünk, nemcsak térbeli tapasztalat – nemcsak a négy fal közöttiség vagy a belvárosi lét elszigeteltsége –, hanem egészen mély, a lelki működést fenyegető, idői élmény is.  

Az, hogy a jövőmet a következő 10 hónapig tudom elképzelni, a múltam felidézését is beszűkíti. Fájdalmasan távolra sodródott tőlem az a friss, reményteljes fiatal, aki a húszas éveim közepén voltam, és aki a pszichológus-tanári állása mellett kezdett el önkénteskedni a Pride-nál. Pedig az, hogy 2013 és 2015 között a Budapest Pride egyik szervezője, sajtószóvivője lehettem, a mai napig sokat jelent nekem. 

Részben az akkori beszélgetéseink hatására formálódtam azzá az emberré, újságíróvá, aki ma vagyok: ebben a közegben alakult a rendszerszemléletem, az erkölcsi iránytűm, a büszke, kivívott, önazonos identitásom. Mindez a társaim nélkül nem ment volna, és én azóta sem ismerek senkit, aki annyira progresszív és törődő, mint Karsay Dodó; annyira tudatos, és figyelmes szövetséges, mint Harsányi Margit; annyira derűs és stabil, mint Merész Gabi, vagy annyira vicces és kreatív, mint Nagy Szilvi. 

Az elmúlt hetekben sokat gondoltam Szilvire, aki amerikanista volt, DJ, grafikus, 2007-től 2020-ban bekövetkezett haláláig a Pride szervezője, motorja, szíve… és a barátom, mint többeteknek ebben a teremben. Előttem van az arca: volt egy különös mimikája, amiből már akkor tudtad, hogy nagy ötlete támadt, mielőtt megszólalt volna. Látom magam előtt azon a meetingen, amikor már legalább két órája gyötrődtünk, hogy mi legyen a 20. Pride Fesztivál koncepciója. És akkor Szilvinek hirtelen megváltozott az arca, a tekintete, és benyögte, hogy 20 esztendőnk hatalom, legyen ez a szlogenünk. 

József Attila verse persze szól a lázadásról, ahogy szól a kétségbeesésről is, és felveti a kérdést, hogy hogyan tudjuk megőrizni a tiszta szívünket egy olyan rendszerben, amelyben ennyi minden húz le minket a mocsokba.

Lehet-e etikusan törvényt szegni, pláne, ha a törvényeket önkényesen hozzák, és meddig nézhet tükörbe az, aki egy autoriter rezsimben szabálykövető, aki asszisztál, besimul, hallgat? Vagy már felemelné ugyan a szavát, de ezzel azt kockáztatja, hogy súlyos szégyenként omlik rá az egész eddigi hozzájárulása, helyeslése? 

Ezek a dilemmák mára – különösen a gyülekezési jog korlátozása, és a fejünk felett függő ellehetetlenítési törvénytervezet időszakában – a mindennapi életünket átszövő témákká váltak.  

De engedjétek meg, hogy egy kicsit visszatérjek a 2015-ös Budapest Pride Fesztiválhoz, amelyen utoljára voltam szervezőként jelen. Az esemény megnyitóján még valaki beszédet mondott, akivel akkor és még utána jó ideig nem találkoztunk személyesen, de aztán úgy alakult, hogy az útjaink keresztezték egymást. Előtte pár hónappal indította el saját, független médiavállalkozását D. Tóth Kriszta. 

Sosem gondoltam volna, hogy 3 évvel később én is újságíróként fogok dolgozni, 6 évvel később csatlakozom a WMN-hez, 10 évvel később pedig a magazin főszerkesztője leszek. 

Az olvasás és az írás eleinte olyan volt nekem, mint a belégzés és a kilégzés; a WMN-nél viszont azt vettem észre, hogy újra könnyebben kapok levegőt.

Míg a Pride-nál rengeteget tanultam a bázisdemokráciáról, a WMN-ben azt éltem át, milyen szép, intim dolog tud lenni, amikor rábízhatod magad a szerkesztődre. Valakire, aki biztonságot nyújt, őrködik a szöveged minősége felett, nem terjeszkedik túl, de észreveszi, hol fogytál el egy kicsit, és ott segít be. Valami ilyesmit próbálok megadni a munkatársaimnak én is, többek között.  

Felelős vagyok a kollégáimért, és erős ellenszélben van, hogy az ember kínkeserves választásokra kényszerül. A felügyelőbizottsági tagságomról való lemondás kontextusát, érveit megírtam, ezeket nem fogom elismételni. 

Az idei Pride számomra elsősorban nem a büszkeségről szól, hanem a szívósságról, amellyel hónapok óta igyekszem egyben tartani magam. És a háláról. Hálás vagyok azért, hogy az extrém nehéz körülmények dacára a programszervezők, a Pride-osok, az LMBTQ-civilek, a jogvédők, a támogatók idén is ennyit dolgoztak és dolgoznak értem, értünk, mindannyiunkért. Hogy még láthatóbbak legyünk, és kapcsolódni, ünnepelni tudjunk. Köszönöm nektek!

Nem akarom eltagadni, hogy az elmúlt hetek, hónapok, és az életemben párhuzamosan futó, egymást erősítő társadalmi, illetve személyes krízisek mélyen megviseltek. De arra is rá kellett jönnöm, hogy a feddhetetlenségemet nem most vesztettem el: az valójában mindig is egy illúzió volt, egy erkölcsi támaszték a rám zúduló fenyegetésekkel, megbélyegzéssel szemben. A feddhetetlenségre való erős vágyam ugyanakkor, bár sok helyzetben segítette a megküzdésemet, néha irgalmatlanná is tett önmagammal szemben. Azt hiszem, sokan cipelünk hasonló terheket egy olyan rendszerben, ahol módszeresen támadnak minket. 

Én azt tanulom – nem először, és valószínűleg nem is utoljára –, hogy egyszerre lássam azokat a nagy, szimbolikus történeteket, amelyek éltetnek, és ebben a fullasztó országban is reményt, értelmet adnak. A hazai LMBTQ-mozgalom, a Pride, a civilek, a független sajtó, a WMN lenyűgöző, és egyben küzdelmes történetét; de ne tévesszem szem elől az őket alkotó hús-vér, lélegző embereket sem, akiknek csillogó tulajdonságaik vannak, de gyarlóságaik és vakfoltjaik is, óhatatlanul.

Nekem legalábbis biztosan vannak, és ezt azok tudják rólam a legjobban, akikkel a legszorosabb szövetségben működtem és működöm együtt, és akikkel rengeteg konfliktuson rágtuk már át magunkat.  

Sokat gondolok Nagy Szilvire, a kreativitására, arra, hogyan tudnám ezt én is fejleszteni magamban. Erich Fromm gondolatai állnak hozzám a legközelebb. Ő kreativitás alatt az élethez való jellegzetes viszonyulásunkat érti. Ami abból áll, hogy képesek vagyunk-e előfeltevések nélkül is észlelni jelenségeket, tárgyakat, embereket; és a legnagyobb viszontagságok közepette is válaszkészek maradunk-e a világra. Mindehhez szerinte öt készségre van szükségünk: hogy képesek legyünk rácsodálkozni dolgokra; tudjunk elmélyülten koncentrálni; önmagunkat a ránk irányuló elvárásokon, a szerepeinken túl is megtapasztalni; hogy elviseljük a konfliktust, az ellentmondásokat, a komplexitást; és hogy hajlandóak legyünk akár mindennap újjászületni.

A sok bizonytalanság közepette én a következő 10 hónapra látok előre. De ez nem azt jelenti, hogy utána bárhova is terveznék menni. Mi is magyarok vagyunk, ez a hazánk, itt vagyunk itt(hon), ahogy az idei Pride-szlogen is mondja. 

A következő 10 hónap az előttem álló feladat. Rohadtul beszűkít, igaz, de fókuszálttá is tesz. És biztosan lesznek napok, amikor egy kicsit elfogyok, és másnak kell besegíteni. De minden reggel talpra fogok állni, és teszem a dolgom, a WMN főszerkesztőjeként, hogy továbbra is méltók legyünk a figyelmetekre, és a cikkeinkkel, tartalmainkkal segíteni tudjunk.

Köszönöm, hogy meghallgattatok!

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Benkó Bernadett