A magyar Dr. Csont, aki szóra bírta a váci múmiákat – Szikossy Ildikó 27 évnyi munkája

–

Az egész tudományos világot megmozgatta az a kivételes leletegyüttes, amely a váci Fehérek temploma felújítása közben került elő. A véletlenül felfedezett kriptában 264, meglepő épségben konzerválódott múmiára bukkantak, amelyek mindenféle emberi beavatkozás nélkül maradtak fenn. A kripta különleges mikroklímájának, valamint a kialakított szellőzőkürtőknek köszönhető, hogy a 18. században eltemetett testek szinte teljes épségben megmaradtak, izgalmas felfedezéseket tartogatva a kutatóknak.

Dr. Szikossy Ildikó akkor, pályakezdő történeti antropológusként még nem sejtette, hogy az elkövetkező 27 évét a váci múmiáknak szenteli majd – miután azokat az egyház a Magyar Természettudományi Múzeumnak ajándékozta. Ahogy azt sem, hogy ez több lesz, mint munka: szenvedélyes, évtizedeken átívelő, szenzációs felfedezésekkel szegélyezett nyomozás. Azt viszont már a legelején tudni lehetett, hogy fantasztikus leletre bukkantak Vácon, hiszen ez jelenleg a legnagyobb létszámú múmialelet a világon, amely természetes úton, azaz emberi beavatkozás nélkül konzerválódott. Még a híres, több ezer palermói múmia sem vetekszik velük – azok ugyanis magukon viselik a mesterséges mumifikálás nyomát.

Múmiák a Suzukiban

„Nem is értem, miért horgászokkal reklámozták akkoriban a Suzuki Wagon R-t, amikor még múmiák is simán elfértek benne!” – mondja nevetve Szikossy Ildikó, arra célozva, milyen nehézségeket okozott kezdetben a maradványok vizsgálata. Harminc éve ugyanis a tudomány és a diagnosztika még messze nem tartott ott, ahol ma, különösen, ha régészeti leletekről volt szó. Még a szakmában ma már rutineljárásnak számító röntgen- és CT-vizsgálatok elvégzése is nehézségbe ütközött:

a testeket például Ildikó autójával szállították egyes kórházi osztályokra, ahol elvégezhették a szükséges vizsgálatokat.

Mivel senki nem tudta, veszélyt jelentenek-e a kutatókra a múmiákon élő gombák vagy baktériumok, biztos, ami biztos alapon nagy dózisú röntgensugárzásnak vetették alá őket. Ez akkor jó ötletnek tűnt, később azonban, ahogy fejlődött a tudomány, kiderült, hogy a röntgensugárzás „töri” a DNS-t – ami még a fertőzésveszélynél is nagyobb ijedelmet okozott. „Szerencsére sikerült impozáns, hosszú DNS-szálakat kivonni a mintákból, ami újabb izgalmas felfedezésekhez vezetett” – mondja Ildikó.

A DNS-vizsgálatok elterjedése hozta azt a forradalmi felfedezést is, amelyről a világ vezető tudományos folyóiratai cikkeztek: a múmiákban kimutatták a vastagbélrákra hajlamosító gént, ami megcáfolta azt a feltételezést, hogy a rák kizárólag a modern kor betegsége. Kiderült az is, hogy a kriptába temetettek 70 százaléka TBC-pozitív volt, ami már járványnak minősült. Ez azt jelenti, hogy a betegség jóval korábban jutott el hazánkba az iparosodott nyugat-európai országokból, mint azt a kutatók korábban gondolták.

„A váci lelet azért is fantasztikus, mert a múmiákból nyert információk – például az egyes fertőző betegségekről – nem egy-egy szórványos esetre vonatkoznak, hanem ilyen mennyiségű testnél már statisztikailag is értékelhető következtetéseket lehet levonni belőlük” – magyarázza a szakember.

Érzelmileg is megterhelő volt a századokon átívelő nyomozás

Bár a múzeum részéről Szikossy Ildikó és kolléganője, dr. Pap Ildikó vizsgálta a múmiákat, a kutatásokban hatalmas csapat működött közre: köztük számos orvos – a patológusoktól a radiológusokon és fogorvosokon át a genetikusokig és bőrgyógyászokig –, valamint levéltárosok, néprajzkutatók, történészek. Ildikó afféle magyar Dr. Csontként kutatta a leleteket, bár siet megjegyezni, hogy a sorozat szakmailag több ponton is ingatag lábakon áll. Még annak fényében is, hogy a népszerű sorozat igazságügyi antropológusa nem több száz éves, hanem friss holttesteket vizsgál, a nyomokból a valóságban nem úgy és nem olyan következtetések vonhatók le, mint a tévéképernyőn.

Ennél is érdekesebb volt azonban az a nyomozás, amelynek során Ildikó és kolléganője azt igyekezett megtudni, kik voltak, hogyan éltek és haltak azok a szerencsések, akik a kriptába temetkezhettek. Közelebb Istenhez – így tartották akkoriban –, ezért volt kiváltság, s csak II. József tiltotta be – higiéniai okokból – a kriptába temetkezést. A 264 múmiából végül 199-et sikerült azonosítani a koporsók felirata és a kiterjedt nyomozás alapján; Ildikó mindegyikük nevét, körülményeit kívülről tudja.

„Évekig bújtam a születési, halotti és házassági anyakönyveket nyomokat keresve, hogy feltérképezzem a váci múmiák családi kapcsolatait, életét. Néha csak egy szűkszavú bejegyzést találtam egy-egy halálesetről, de ha szerencsém volt – azaz az eset felzaklatta a város életét, vagy a pap közelebbről ismerte az illetőt –, akár fél oldalnyi információra is bukkantam” – meséli Ildikó.

Nem tagadja, ahogy egyre mélyebbre ásott a múmiák előéletében, úgy vonódott be ő is érzelmileg a felszínre bukkanó emberi sorsok láttán. Például akkor, amikor összeállt egy császármetszésen átesett fiatal anya utolsó óráinak története. „Akkor még csak post mortem, azaz a halál beállta után tudtak császármetszést végezni, és perinatális ellátás, inkubátor hiányában esély sem volt életben tartani a babát. A test megmutatta, hogy a magzat farfekvéses volt, és a szülés során próbálták megfordítani – sikertelenül. Ebbe halt bele a 26 éves édesanya, majd nem sokkal a szülés után a kisfiú is… Sokáig nem tudtuk, miért emelték ki egyáltalán az újszülöttet, míg végül kiderült: azért, hogy gyorsan megkeresztelhessék, így ne kelljen a pokol tornácán töltenie az üdvözüléséig az időt, és felszentelt temetőben helyezhessék nyugalomra. Az édesanyja karjába fektetve, együtt temették el őket…”

Legalább ekkora talány volt annak az apácának az esete, akiről kiderült, hogy a halála után eltávolították a szívét. Ildikóék először arra gyanakodtak, hogy a tetszhaláltól való félelmében rendelkezett így – akkoriban előfordult, hogy véletlenül élve temettek el kómába esett embereket –, de kiderült, hogy másról van szó. Az otthonától távol meghalt nővérnek ugyanis az volt a kívánsága, hogy urnában hazaszállítva legalább a szívét a szülővárosában temethessék el.

„Reménykedve lapoztam a halotti anyakönyvet”

Megrázó pillanatokat okozott Ildikónak az is, amikor szembesült az oltások és antibiotikumok hiányában borzasztó statisztikákkal. „Végtelenül fájdalmas volt felfedezni, hogy egy családnak egy járvány három nap alatt elvitte mind a hat gyermekét… Amikor abban reménykedve lapoztam a halotti anyakönyvet, hogy nem bukkan fel benne az újabb és újabb kis halott neve… de megtaláltam. Azon a ponton még én, a kutató antropológus is odacsaptam a papírokat, és azt mondtam, hogy ezt nem lehet kibírni.”

De nemcsak ezért volt nehéz érzelmileg a kutatás – mondja Ildikó. „Amíg csontokkal foglalkoztam, a leleteket lehetett tárgyiasítani, tudtam távolságot tartani tőlük. A múmiákkal azonban ez nem ment. Nekik van arcuk és nevük. Éreztük, hogy vigyáznunk kell rájuk, mindig tisztelettel bántunk velük. Amikor pedig egy-egy külföldi kiállítás után kicsomagoltuk őket, szabályosan megörültünk a látványuknak, mintha régi ismerősökkel találkoznánk.”

Szenzáció ide vagy oda, a vizsgálatokkal úgy haladt a csapat, ahogy éppen sikerült pénzt szerezni a kutatáshoz. Szerencsére, amikor kimerült a keret, a külföldi partnerek gyakran segítettek – a nemzetközi kutatók ugyanis szinte kuncsorogtak, Franciaországtól Izraelen át Ausztráliáig, hogy bekerülhessenek a projektbe. Így történhetett például, hogy az egyik váci múmiát a celebek körében felkapott híres Los Angeles-i Cedars-Sinai kórházban röntgenezték meg az ottani múmiakiállítás ideje alatt.

Elengedte a múmiákat, de sokat tanult tőlük

Ildikó öt éve, a múzeumi átszervezések miatt bekövetkezett karrierváltása óta nem kutat. Azóta tanít és afrikai szafarikat vezet – mindkettőt imádja –, de a váci múmiákat nehéz volt elengedni.

„Az elején még azon is napi szinten aggódtam, vajon jól bánnak-e velük, megfelelő-e a páratartalom a tárolószekrényekben… Aztán rájöttem, hogy csak akkor tudok új életet építeni, ha elengedem, és megpróbálom kizárni őket az életemből. Ma már nem fáj, amikor róluk beszélek, de volt, hogy amikor a Facebook feldobott egy hat évvel ezelőtti emléket, mintha kést döftek volna a szívembe” – emlékszik vissza.

S hogy mit tanult Ildikó a holtaktól? Hiszen az a 27 év nem telt el nyomtalanul.

„Az óriási szakmai rutinon kívül megtanultam – és ezt a diákjaimnak is továbbadom –, hogy mennyire hálásak lehetünk az orvostudomány fejlődéséért! Azért, hogy ma már nem halunk bele egy tüdőgyulladásba, hogy a fogunkat nem egy lóvizeletbe mártott vasfogóval húzzák ki érzéstelenítés nélkül a város főterén, és hogy egy farfekvéses baba is meg tud születni. És az is biztos, hogy az én diákjaim már nem lesznek oltásellenesek!”

Pomaranski Luca