Sípoló-villogó plüssök, gyöngyfűzőkészlet a kétévesnek – ajándékok, amik a szülőt büntetik

–

A róka

Fogalmam se volt, milyen rettenetesen rossz ajándékok léteznek, amíg anya nem lettem. A gyerekeket mindenki szereti megajándékozni, mondván, őket könnyű lenyűgözni, pláne amíg kicsik. Adsz nekik valami villogó-csipogó izét, és már tapsikolnak is. Ez amúgy javarészt tényleg így van. 

De amikor jön Gizike, belenyomja beszélő, pardon, üvöltő színváltós rókát az egyéves kezébe, majd lelép, akkor azért átértékeli az ember a kapcsolatait. 

Azt hiszitek, viccelek, de egyszer tényleg kaptunk egy ilyet. Volt rajta három, színesen villogó gomb, de tök mindegy volt, melyiket nyomkodod, ugyanaz történt: a róka üvöltve megkérdezi, mi a kedvenc színed, majd egy őrült dalba kezd és figyelmeztet: „Ne feledd a lilát, a színektől táncra perdülök!”

Az ajándékozó jött, és ment, az ordító róka maradt, a gyerek pedig rákattant.

Állandóan azzal játszott. Veszettül nyomkodta a gombokat, a villogástól alig látott, a róka csak ordított, énekelt, én meg azt kívántam: bárcsak elfelejthetném a kurva lilát. (Elnézést, még most is felkavarnak ezek az emlékek.) Néhány hónapig bírtuk, aztán a róka „eltűnt”. Sajnos. A figyelemelterelő trükköknek köszönhetően nem volt sírás-rívás, csak kis méltatlankodás, de azért időként fontoskodva megrángatta a nadrágom a gyerek, hogy cukin megkérdezze: „Jóka?” Igen, ez a szomorú hegedűszó helye, elvettem a gyerek kedvenc játékát, de megbarátkoztam a bugyrommal a pokolban, kivéve, ha az idők végezetéig a rókát kell hallgatnom a bűnömért cserébe. Akkor bizony megszívtam, de mivel a gyerek azóta már nem is emlékszik rá, abban bízom, hogy olyan nagy jelentősége mégsem volt. 

Amikor az ajándékot inkább anya kapja

Na ezt magyarázza meg nekem valaki. Hacsak nem küld szét a szélrózsa minden irányába az anyuka egy levelet, miszerint a gyereke rákattant a gyöngyfűzésre, vasalós biszbaszozásra, gipszfigura-készítésre, ördöglakatra, akkor mégis mi a búbánat súgja azt bárkinek, hogy ezeket jó ötlet ajándéknak adni? Pláne egy kétévesnek, aki mindent a szájába vesz.

Emlékszem,

mondtam is, hogy ez nagyon szép, de még évekig nem tudjuk kipróbálni, köszönjük, eltesszük későbbre (elajándékoztam, bevallom).

A tortúra folytatódott. Emlékszem, még nagyon kicsi volt a lányom, úgy másfél éves, amikor kapott egy doboz gipszfigurás szettet, amiből lovakat lehetett kiönteni. Príma, pazar, tök jó ötlet – csak, mondjuk, egy jó pár évvel idősebb gyereknek. Ez a gyerek még inkább volt baba, mint gyerek, úgyhogy amikor kétségbe esve mutogatott a dobozra, hogy de hiszen azon ló van, nem győztem neki elmagyarázni, miért csak fehér port rejt a csomagolás, és miért nem csináljuk meg most azonnal. Teljesen jogos a felháborodás, hát ő kapta, ki akarja próbálni, de magyarázd már el egy másfél évesnek, hogy előbb ki kell keverni a cuccost, aztán formába önteni, türelmesen kivárni, amíg megdermed, aztán kifesteni, majd leginkább felakasztani lehet valahova, mert amúgy baromi törékeny. A formába öntésig jutottunk, aztán irtózatos összeomlás lett a vége, az a fajta, amit figyelemeltereléssel sem lehetett orvosolni.

De kaptunk már – szintén túl korán – legósárkányt is, amit nyilván nekem kellett összeraknom (holott gyerekként se szerettem soha dolgokat leírás alapján összerakni), és miután szentségelve megcsináltam, a gyerek szívével együtt tört apró darabokra a kézbe vétel után.

Kapott már a gyerek undorító slime-készítő cuccot is, aminek már a dobozán lévő ajánlásból is kiderült, hogy a szülő csinálja meg, a gyerek pedig majd játszik vele. Remek. Különösen imádtam, hogy

miután pontosan követtem a használati utasítást, egy ragadós, gusztustalan, folyékony ragasztószagú trutymák lett belőle, ami nem hasonlított a slime-ra, ámde cserébe úgy nézett ki, mint egy krokodil, amire szőrgolyót hányt egy fehér macska. Pompás. Ment is a kukába. 

A neszeneked-ajándékok

Bizonyos ajándékokkal nem lenne semmi baj, ha kornak megfelelők lennének, akkor esetleg még használni és élvezni is tudná a gyerek. De amikor a négyéves kap egy tizenkét éveseknek való távirányítós repülő járgányt, ami az első próbánál a csillárnak száguld és három darabban ér földet, akkor azért elmormog az ember magában néhány nyomdafestéket nem tűrő szót. 

Pont, mint amikor az ötéves kap egy nyolcévesnél idősebbeknek való műveltségi társast, vagy a két hónapos egy mackó szeletet, vagy a bármekkora gyerek egy doboz alkoholos bonbont. 

Mielőtt viszont bárki felhördülne: én mindig szem előtt tartom, hogy az ajándékok mögött jó szándék húzódik. Nem hiszem, hogy bárki valaha ártani akart volna, vagy bosszúságot okozni. Persze, van, hogy az ajándék tényleg felér egy hadüzenettel, de ez az egész jelenség leginkább a fogyasztói szokásainkról uralkodik: sokan egyáltalán nem képesek tudatosan vásárolni, és nem értik, hogy ami a csomagoláson jól néz ki, még lehet nagyon gagyi. És talán

nem is az a legnagyobb baj, hogy a gyereknek ideg-összeroppanása lesz az öt perce kapott, de már elromlott játék miatt – túl fogja élni –, viszont tényleg sajnálom a kidobott pénzt, a levegőbe pufogtatott mérgeket és a soha le nem bomló, vagy mérgező szemetet, amik a gyártással járnak.

Látom az ajándékozók szemében a zavart, amikor megértik, hogy rossz döntést hoztak, és kialakul egy iszonyú kínos helyzet, amiben a szülők egyszerre próbálják nyugtatgatni a gyereket és az ajándékozót is. 

Ajándékozni nem könnyű. Személy szerint én nem is brillírozom benne. Ezt úgy küszöbölöm ki, hogy vagy megkérdezem, mire van szükség, vagy valami élményt próbálok adni, és csak akkor veszek meg valamit, ha ahhoz személyes kötődése van az illetőnek. Biztos vagyok benne, hogy az ajándék hiánya nem lehet olyan kellemetlen, mint egy jó szándékkal adott rossz ajándék, ami mindenkinek fáj. 

Szabó Anna Eszter