Jásd – a Bakony szívében dobbanásnyi Európa

–

Rajongok a Bakonyért!

Ez nem újdonság, nem is hírérték, csak le kell szögeznem mindenekelőtt, nehogy azt higgyétek, először sodort arra a vidékre az élet. Mégsem számítottam arra, hogy egy eldugott zsákfaluban – szervesülve puhán a kis ékszerdoboz-település régi, szép hagyományaihoz – egy tenyérnyi igazi, modern Európát találok váratlanul.

Minden évben a Bakonyba menekülünk, mikor megtelünk rohanással, erőnket meg-meghaladó gyürkőzéssel, aggodalommal, mikor elegünk lesz a soha nem apadó, szorító határidőkből, kötelességteljesítésből, a már-már rutinszerű túlvállalásainkból, a temérdek szívességből vállalt feladatból, munkából, munkából és munkából.

Na, ekkor fogjuk magunkat, és sikítva elrohanunk a lüktető városból oda, ahol megáll az idő, és segít lelassulni, elcsendesedni, megnyugodni, megtalálni magunkat újra.

Három kisgyerekünk van, mióta megszülettek, csillagtúrázunk velük

Forrón szeretett bakonynánai vendégházunkból (ahol az esküvőnk is volt) indulunk minden ősszel és minden tavasszal, s járjuk a környékbéli erdőket, keresünk fel patakot, forrást, fürdőt, várakat, híres sziklákat, malmokat és kilátót. Szomjazzuk az újat, de éhezzük a már ismert és megszeretett útvonalakat is. Egyik-másik túraszakaszt minden éven imaként rójuk végig, kívánják a gyerekek és mi magunk is újra és újra.

Változunk a változatlanságban, hozzámérjük magunkat a bakonyi erdőhöz évről évre, sóhajtunk, egyre mélyebben, hogy bárcsak itt élhetnénk, talán egyszer ideérünk még végleg, mielőtt végképp megöregszünk.

Tudtam a jásdi Bodzaházról. Szállásadónk ajánlotta, talán még prospektust is forgattam róla egy-két évvel ezelőtt. Szép, igazán szép, gondoltam, de halogattam mindig az odautat. Esőprogramnak jó lesz, így voltam vele, s mivel kincset ér minden évben az a pár Bakonyban töltött őszi és tavaszi nap nekünk, mivel falatnyi kertünkből a kitörés olyan revelatív ilyenkor, hogy csak nyargalnánk az erdei ösvényeken napestig, ha ragyogott az ég, ha szélcsend volt, egyáltalán, ha nem esett az eső, mindig az erdőbe, a fák közé igyekeztünk.

Idén ősszel is nekivágtunk a Bakonynak, de ezúttal kisebb lendülettel

A szállásunk várt minket, és mi is igen vágytuk a természetet, de a gyerekek még nagyon gyengék voltak, épp kilábaltak valami csúnya köhögésből. Éreztem, hogy nem lesz elég erőnk most túrázni. Tépelődtem, merre kanyarodjunk, ráadásul indulásunk reggelén itthon, Törökbálinton még az eső is esett. Hirtelen gyúlt a lámpa idebent – hisz most kell ellátogatnunk Jásdra! Pakoltunk, indultunk. Még reggel gyorsan írtam a Bodzaháznak a közelgő nemzeti ünnepnap okán, s mert aggódtam, olyan kicsiny a falu, vasárnap lévén talán zárva lesznek. Pár percen belül érkezett az udvarias válasz, várnak bennünket szeretettel.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bodzaház Jásd (@bodzahaz_tajhaz_jasd) által megosztott bejegyzés

Kora délután volt már, mikor odaértünk, pedig korábbra ígértük magunkat. A család még aggódott is egy sort a kocsiban – biztosan akarunk kitérőt tenni? Nem lesznek már nagyon éhesek, fáradtak, akármik a gyerekek? Nem kéne csak leroskadni a vendégházba, és gyógyítgatni őket a kertben, a nagy diófa alatt?

A gyerekek is rázendítettek: hová megyünk? Miért pont oda? Mi van ott? Mi az a Bodzaház? Miért nézzük meg? Mire ügyesen elhajoltam minden aggodalom és suta kérdés elől, meg is érkeztünk. Szikrázó napsütés, csodálatos terméskő épület, tágas udvar, körös-körül bakonyi erdő.

Anita, a Bodzaház tárlatvezetője szó szerint a kapuban várt bennünket

Már ekkor meghatódtam. Ám idióta urbánus bennszülöttként a következő gondolatom mégis az aggodalom volt – jaj, ha mi személyes tárlatvezetést kapunk, mennyibe fog ez kerülni nekünk, ki tudjuk-e fizetni majd? Semmi ilyesmiről nem volt szó. Itt gyónom meg, és restellem azóta is, hogy átsuhant rajtam ez a riadalom egyáltalán.

Egyedüli vendégek voltunk mi, öten. Olyan értő és puha figyelmet kaptunk, mintha egy egész turistacsoport vonult volna végig a múzeumon. A Bodzaház Jásd legöregebb, mintegy 250 éves épületében kapott helyet. A valaha is impozáns, U alakú építmény bal szárnyában tájházat rendezett be a falu, míg a jobb oldalon az eredeti épület külső falaihoz illeszkedve épült meg a modern, de a vidék építészeti kultúrájába elegánsan illeszkedő Bodzaház.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Bodzaház Jásd (@bodzahaz_tajhaz_jasd) által megosztott bejegyzés

Először a tájház helyiségeit járhattuk végig.

Megint csak rettegés fogott el, hogy az alig hároméves minilányunk mindent megfog majd, és erős akaratával el nem ereszt, megrángat, kibont, felemel és fellapoz, nem beszélve a két nagyobbról, akik majd ilyetén mód ellenőrzés nélkül maradnak, tehát ők is megfogják, kibontják, felemelik és fellapozzák, és így valami majd egészen biztosan eltörik, elszakad, tönkremegy.

Tárlatvezetőnk azonban megnyugtatott bennünket, ne aggódjunk, ez itt egy interaktív kiállítás, a százéves imakönyvet fellapozhatjuk, a réges-régi papírpengőket megtapogathatjuk, az isten tudja, hány éves, viaszgyöngyökből kirakott menyasszonyi pártát az arcunkhoz emelhetjük, a harmonikákat, a cimbalmot és a harmóniumot megszólaltathatják a gyerekek, megringathatják a bölcsőt, kinyithatják a ruhásszekrényt, és ha szeretnénk, be is öltözhetünk szlovák népviseletbe. Nem jutottam szóhoz.

Csodálatosan szép volt minden

Láttuk a füstös konyhában a temérdek régi főzőeszközt, és csinos fapolcokon ott sorakoztak a helyi asszonyok által főzött fehér- és feketebodza lekvárok, szörpök, likőr és pálinka. A régi ház tisztaszobáját a hagyományostól eltérő módon rendezte be a jásdi közösség. Szeretett egykori plébánosuk, Tremmel Lőrinc atya hagyatékát őrzik itt. Térdeplője, könyvei, miseruhája, szentképei közt aranylik azonban egy egészen modern festmény is a falon. Tárlatvezetőnk beavatott bennünket – ezt a festményt Nagy Bogi, jásdi kötődésű, ma Németországban élő és alkotó festőművész adományozta a falunak. 

A 250 éves házikó hepehupás meszelt falán QR-kódok lógnak a kép mellett: töltsem le ezt és ezt az alkalmazást, tartsam a telefonomat a festmény elé, és láss csodát! A festmény megelevenedik, a műhöz az alkotó kedves animációs filmet készített, ezt látjuk, miközben egy végtelenül bájos jásdi népdalt dúdol a telefonom.

Semmi különös, tényleg semmi, csak ez a réges-régi ház a semmi közepén egy eldugott zsákfaluban. Benne, plébánosi miseruhák közt, a döngölt padlón ácsorgok, hallgatom ezt a dalt, az elszármazott festőnő honvágyára, hazaszeretetére gondolok, a szerencsére, a sorsra, hogy innen származhat, és hogy egy felvilágosult országban bontakozhat ki éppen. De innen távol.

Olyan torokszorítóan megható volt hallani ezt a dúdolást, ahogyan ringat engem itt, ahol semmi sincs és mégis a minden van, földbe gyökerezett a lábam.

Nyeltem a könnyeimet, velük minden szorító kérdésemet a hazámról, benne az otthonomról vagy számkivetettségemről, a gyerekeim jósolhatatlan és már-már kilátástalan jövőjéről, a sorsomról, hogy tanítok, még mindig tanítok ebben az egyre sötétebb, rögzülő múlt időben, egyre távolabb Európától, s most mégis pár pillanatra egészen közel lehetek hozzá azzal, ahogyan ez a ház bennünket megölel, tisztelettel, modern tudással és szemlélettel fon körül, hív és vezet.

Nehéz volt továbblépni innen

Hogy ne sírjak tovább, belekapaszkodtam gyorsan valami kevésbé mély szépségbe: vitrinekben pazar tűzzománc ékszerek bújnak meg ugyanebben a szobában, a helyi alkotóműhely tagjainak munkái. Anita el is tudta mondani, melyik medált, függőt ki készítette. Persze, hogy muszáj volt elhoznom innen egy apró darab Jásdot. Én már itt megteltem szeretettel, odaadással, pedig a java még csak eztán következett. 

Miután a tájház további két kis helyiségébe is bekukkantottunk, ahol a kemence lakott és rengeteg szebbnél szebb csuhébaba, átsétáltunk a Bodzaházba, a régi épület jobboldali, modern szárnyába. Amit ott láttam, egészen komolyan nem hittem el.

Aprócska kiállítás ugyan, de kenterbe veri a monumentális, vadonatúj Néprajzi Múzeum gyermekprogramjait (volt szerencsém hozzá, fel voltam háborodva – erről majd talán egy másik cikkben).

Az egy dolog, hogy a tájházban is az interaktivitásra törekszik az intézmény, de a bodzaházi tárlatnak konkrétan minden eleme tevékenységre buzdít.

Mindent meg KELL érinteni, forgatni, tapogatni, szagolni, főzni (nem vicc).

A mindössze 50 négyzetméternyi térben eleve kisszékek és asztalkák várják a gyerekeket, tematikus kirakóval és színezővel, színes ceruzákkal. Ez az alap (ami oly sok hasonló helyről a mai napig hiányzik), a többi csak ráadás.

A falon forgatható óriási kirakótábla, amin a látogatók megtanulják megkülönböztetni a bokorbodzát a mérgező gyalogbodzától.

A szemközti falon – a hatalmas iránytűket forgatva – vetített szövegek jelennek meg, rövidke szemelvények a helységhez köthető mondakörből, minden forgatásra más és más történet elevenedik meg előttünk.

Kemény szivacsból készült kockapuffokra ülhetnek a gyerekek – e kis ülőalkalmatosságoknak is minden oldalán nagy-nagy képek egy-egy mozaikdarabja látszik, tehát a kicsik velük is kirakózhatnak a térben, a múzeum közepén.

Van ezen kívül fűszerfelismerő kiskert igazi fűszerekkel, ahol csak akkor villan a kijelző, ha eltaláljuk a növény nevét, s a megfelelő kerti táblácskát szúrjuk le a cserép tövébe.

De az egyik legjobb dolog most jön: egy kis beugróban falba süllyesztett vitrinekben különböző használati tárgyakat látunk. A látogatóknak ki kell választania és gombnyomással megjelölnie közülük azokat, amik bodzából készültek. Ha sikerül, a program felajánlja, hogy egy általunk tetszőlegesen kiválasztott bakonyi háttérkép előtt fotót készít rólunk egy mini green boxban (édesanyák örök bánata, hogy egyetlen családi képen sincsenek rajta, mert mindet ők maguk készítik, pláne nincs olyan fotó, amin az egész család szerepel – na de majd most!), és figyeljetek!

Ha megadjuk a mailcímünket, a rendszer elküldi nekünk a frissen készült fotót, teljesen ingyen, nem ám ezresekért, mint a bobpályák meg libegők melletti szoci kioszkokban, és nem ám környezetszennyezve papíralapon, vegyszerekkel, hanem digitálisan, s így magam dönthetek a fotó későbbi sorsáról, és korlátlanul felhasználhatom. (Már biztosan elfeledte az olvasó, ezért itt, ezen a ponton emlékeztetnem kell rá: egy bakonyi, alig 700 főt számláló zsákfaluban vagyunk az erdő közepi csendben, egy 250 éves ház megmaradt falai között, ahol azt gondolnánk, fű se nő, kultúra meg végképp csak hálni jár, ha egyáltalán, erre.)

A gyerekek számára legnagyobb szenzáció minden kétséget kizáróan a konyhafal volt

Itt előre megírt jásdi és környéki híres ételek receptjei közül választhatnak a fiatalok, majd kis fiókokat kihúzogatva, szekrénykéket kinyitogatva összegyűjthetik a kívánt hozzávalókat. Az adott alapanyag képe melletti gombot megtekerik, kiválasztva és beállítva így a szükséges mennyiséget, például lisztből vagy tojásból.

Némi keresgélés és tekergetés után a recept végül összeáll, és ha ügyesen dolgozott a kis szakács, a sütőben felvillan a kalács képe, a főzőlapon gőzölög a levesesfazék!

Minden egyes játék öröm volt, minőségi, élvezetes, érdekes, és ami a legfontosabb, amit oly kevés intézmény működtet igazán jól, játszva tanít meg rengeteg mindent – recepteket, hasznost, ehetőt megkülönböztetni a veszélyes mérgezőtől, használati tárgyak nevét és anyagát, fűszerek nevét, illatát és felhasználási körét, a település legendás történeteit – tobzódtunk a felfedezés szertelen örömében!

A Bodzaházban a múzeumtermen kívül található egy szép, világos, üvegfalas helyiség is, amit a közösség számtalan módon használ – időszaki kiállításokat rendeznek, előadásokat, fórumokat tartanak itt, de oktatásra, foglalkozásokra is teljes mértékben alkalmas ez a tágas és fényes, barátságos méretű tér. 

Nem akartunk hazamenni

A bejáratnál található kis pultnál percekig nézelődtünk, válogattunk a kedves szuvenírek között. Volt itt minden, ami bodza: cukorka, keksz, lekvár, szörp, bor, likőr és pálinka, de vászontáska, képeslap, szappanok, gyertyák, ásványok is beszerezhetők, méghozzá „értelmes” áron.

Tanári fizetéssel és a mindennapi nagycsaládos költségekkel ácsorogtunk ott, de nem kellett eljönnünk üres kézzel, mert a Bodzaház megfizethető árakkal dolgozik, felértük mi is, amiért a kalibrálhatatlan boldogság felett szintén igen hálásak voltunk és vagyunk.

Búcsúzáskor zavaromban egy újabb kézfogást kértem, pedig ölelést kellett volna adni. Madarat lehetett velünk fogatni, olyan boldogok voltunk, hogy ekkora kincset találtunk a bakonyi rejtekesben. 

Fűzhetném tovább. Hogy másnap, eredeti terveinkkel ellentétben újra Jásdon kötöttünk ki, a környéken barangoltunk. Hogy míg a híres jásdi zarándokhelyet kerestük, a fák között hallgatag, vagy hét méter magas karcsú, Tolkien tündéit meghazudtolóan szép Mária-szobrot találtunk. Hogy szalmabálák tövében napoztunk, kecskét etettünk, és így tovább, de nem a falusi idill miatt voltunk boldogok itt.

Ennek az egyébként csodaszép, de egyre csonthéjasodó országnak egy eldugott szegletében szívdobbanásnyi Európát találtunk. Teleszívhattuk a tüdőnket, de a lelkünket is friss levegővel. Szakértelmet találtunk, friss szellemiséget és puha emberséget. Mert örültünk, hogy láttunk ma itt, fehér falvak közt egy európait.

Kiemelt képek forrása: Herold Eszter, Bodzaház

Herold Eszter