Dark turizmus: hullavadászat, fürdés a radioaktív tóban, randi Escobar bérgyilkosával

–

Szelfik a Duna-parti cipőknél

Imádom a városnézést, más kultúrák feltérképezését, az építészetet, a természetet, a történelmi jelentőségű helyeket, meg hát a tengert, azt különösen. Eddigi utazásaim során (és ebből azért nem volt olyan hű, de rengeteg) igyekeztem minél többet magamba szippantani az adott ország vagy város, település szellemiségéből, beszélgetni a helyiekkel és úgy egyáltalán, tanulni, tapasztalni, miközben ki is kapcsolódom. Nem vonzottak soha a nyomasztó helyek, soha nem szerettem a kínzókamrás múzeumokat, és életem első pánikrohamát a Dohány utcai Zsidó Múzeumban kaptam valahol a gyerekcipők és a felhalmozott szemüvegek környékén. Dőlt rám a fal, izzadtam, forgott körülöttem a világ, fulladni kezdtem. Szóval nem, én nem igazán keresem az olyan élményeket, amelyek az emberiség történelmének legsötétebb óráira emlékeztetnek. Engem nem szükséges emlékeztetni. Úgy egy évvel ezelőtt

elsétáltam a Parlament előtti emlékműhöz, a cipőkhöz a Duna-parton, amelyek a Dunába lőtt zsidók emlékét őrzik. Sok turista volt, nem egy közülük mindenféle szögből fotózta magát a cipőkkel, kipróbálva több látószöget és arckifejezést, a csücsörítéstől kezdve a vigyorgáson át a komolyig.

Ezek a képek jutottak eszembe, amikor a férjemmel megnéztük a 2018-as, Dark Tourist című dokusorozatot a Netflixen.

Egészen idáig soha nem is hallottam a fogalomról. Tudtam, hogy léteznek katasztrófaturisták, de a dark turizmus tényleg nem áll meg a pokolig. 

Merülés a radioaktív pokolban

Az új-zélandi dokumentumfilmes, David Farrier nem kisebb vállalkozásba ugrott fejest, mint hogy a világ legextrémebb, legsötétebb helyszíneire látogatott el, ahová a dark turisták közül is csak a fekete övesek utaznak, ha egyáltalán.

Nem is tudom, hogy a huszonnégyből melyik helyszín rázott meg a legjobban. Mindegyiktől más miatt futkosott a hátamon a hideg.

A fukusimai atomkatasztrófa helyszínén például az sokkolt, hogy a Geiger–Müller-számlálót szorongató turisták mennyire meglepődtek, hogy a katasztrófa epicentrumához közeledve egyre magasabb értékeket mutat a műszer. Eljött a pont, amikor érezhetően pánikba estek. Amíg nem lépték túl jócskán a túravezető által rizikósnak nevezett határértéket, addig egészen izgatottak voltak, buzgott bennük az adrenalin. De amikor a pusztulás, az enyészet kellős közepén a masina már a sokszorosát mutatta a megnyugtatónak mondott sugárzási értéknek, az már a legelszántabbaknak is sok volt.

Farrier helyében nem vennék fel túl hosszú futamidejű hitelt, és a gyerekvállalást sem biztos, hogy erőltetném, már a fukusimai útja után sem, hisz csak a jó ég tudja, mennyi sugárzásnak tette ki magát. De ő nem állt meg, ellátogatott a kazah sztyeppére is, pontosabban Szemipalatyinszkba, ahol a Szovjetunió megalomán módon több száz atomkísérletet végzett a hidegháború alatt, és a sugárzás máig rettenetesen magas.

Farrier nem egyedül utazott, hanem egy kétgyerekes apa társaságában, aki szabadidejében hardcore, mondhatni a sötétebbnél is sötétebb dark turistaként akár háborús zónákba is ellátogat. Adrenalinfüggő.

Szinte perverz módon megy a veszélyesen sugárzó pusztaságban egyre beljebb és beljebb, miközben a Geiger–Müller-számláló a fukusimaihoz képest jóval magasabb értékeket mutat, a fickó legnagyobb örömére. 

Az ember azt hinné, ezt már nem lehet fokozni. De

amikor egy atombomba által keletkezett tó vizében merülnek el, és az abból kifogott halat eszik meg, akkor már tényleg az evolúciós zsákutca szókapcsolat villog a fejemben, és nem tudok nem gondolni arra, hogy őket is anya szülte, nevelgette, óvta. 

Ez az epizód viszont váratlan fordulatot vesz, amikor a helyi kapcsolattartójuk és segítőjük elviszi őket egy árvaházba, ahol csupa elhagyott, rendellenességgel született gyereket gondoznak. Ott fekszenek, szívszorítóan kedvesen, nyugodtan, mosolyogva, a megrázóan kedves gondozókkal. Csend van, béke, és közben a szív ott helyben megszakad. Hatalmas, vagy épp aprócska fejű, végtaghiányos, halmozottan sérült gyerekek rácsos ágyakban. Farrier és útitársa összetörik, el is sírják magukat. Ott látják, feketén-fehéren az ő turistacélpontjuk egyenes következményeit, a betegen elhagyott gyerekeket. 

Persze ezt nem verik nagy dobra sehol. Kemény struccpolitika folyik Kazahsztánban, miközben a térségben ugrásszerűen és tragikusan megnőtt a vetélések, a halva születések, a végtaghiányosan, deformáltan, súlyos fogyatékossággal világra jövő gyerekek, a rákos megbetegedések és az öngyilkosságok száma is, még harminc évvel a kísérletek után is. Az, ami Szemipalatyinszkban és a környékén történt és történik, a tökéletes metaforája annak, hogy mennyit ér az emberi élet (legyen az akár gyereké), ha egyszer egy birodalom meg akarja mutatni a világnak, hogy ő a legerősebb.

Legyél te is illegális bevándorló!

Azt hinné az ember, hogy ezt nem lehet fokozni, de Farrier egyik útja a mexikói határhoz vezetett, ahol konkrétan azért fizetnek dark turisták, hogy egy interaktív játék formájában megtapasztalhassák egy illegális határátlépés „kalandjait”. Abszurd a megfogalmazás is, pedig lényegében erről van szó. Fegyveresek támadnak a turistákra, teljesen élethűen, igazi géppuskát szorítva a földre nyomott fejükhöz. Egészen vérlázító, hogy a valódi illegális bevándorlóknak ez viszont a színtiszta valóság. A rettegés, a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság, na ez az, amit nem tudnak visszaadni ezzel a „túrával”. Farrier is erre a következtetésre jutott, hogy oké, hogy valamennyire sikerült átérezni, milyen lehet ezt megélni a valóságban, de ez akárhogy nézzük is, a privilegizált, fehér turista szórakozására lett kitalálva és nyilván azért, mert van rá igény.

Hullavadászat az öngyilkosok erdejében

A japán Aokigahara-erdő a Fudzsi hegy lábánál olyan gyönyörű, hogy azt szinte elviselni se lehet. Mesebeli, dús, buja erdő, bármelyik fantasyfilm megirigyelné. Ehhez képest régen a szegényebb családok az időseket hagyták ott az erdőben, amikor már nem tudták ellátni őket. Ez volt a szokás. Mostanra viszont már arról híres ez a rengeteg, hogy az emberek vagy meghalni járnak ide, vagy hullákat keresni. A statisztikák szerint évente harminc–száz közé tehető azoknak a világ különféle pontjairól érkezőknek a száma, akik itt oltják ki az életüket. Az erdőbe vezető út elején egy tábla figyelmezteti a belépőket, mint valami utolsó jótanács, hogy az élet drága ajándék, gondolj a szeretteidre, kérj tanácsot – de úgy tűnik, nem nagy eredménnyel. Gyakorlatilag az erdőben bárhol holttestekbe ütközhetünk, akár több éve ott enyésző hullákba is. A legjellemzőbb módja itt az öngyilkosságnak az akasztás, és már a fákról mementóként lógó kötelek is iszonyúan felkavarók.

Elképzelni sem tudom, milyen lehet a sűrű erdő közepén egyszer csak egy holttestbe ütközni. És bizony, van, aki ezért az élményért jár oda, hogy lencsevégre kapjon egy igazi halott embert, aki önként vetett véget az életének.

Ilyen turistákkal is találkozik Farrier az erdőben (egyikük életében először utazott külföldre, és ezt a helyet választotta), felfoghatatlan izgatottsággal vetik bele magukat a fák sűrűjébe.

Látványosságok a morális határszélen

Földből kiásott, mumifikálódott hullával szelfiző rokonok, SS-tiszti ruhában söröző nagypapák egy második világháborús fesztiválon, fekete rabszolgák megerőszakolásáról készült modellek és mindenféle kegyeletsértő, hátborzongató tárgyak múzeuma, ördögűzés, vérszívás, sorozatgyilkosokért rajongás, a John Fitzgerald Kennedy meggyilkolásából profitáló hiéna túravezetők, ebben a sorozatban minden van.

Farrier pedig bámulatosan egyensúlyoz a benne élő dark turista, az érzékeny empata és a dokumentumfilmes szerepei között. Bizonyos helyzetekben durván feszegeti a határokat, vállalva annak minden rizikóját, például amikor Pablo Escobar egykori (ámde még mindig mindenhova fegyvert hurcibáló) bérgyilkosából próbál valami megbánásszerűt kicsikarni azon a helyen, ahol a Popeye nevű pasas anno Escobar parancsára meggyilkolta a saját barátnőjét. Pontosan látja ennek az egész dark turizmus jelenségnek a morális problémáit.

Ami valakinek a halál, a szenvedés, a brutalitás, maga a horror, az másnak színtiszta adrenalinlöket és szórakozás.

Ahogy utánajártam, találtam egy megdöbbentően alapos weboldalt kifejezetten dark turistáknak, ahol a különböző beszámolók, blogposztok, tudnivalók mellett az is meg kideríthető, melyik ország milyen hátborzongató úti célokat rejthet. Magyarország is ott van természetesen a listán, igaz, közel sem olyan felfoghatatlan célpontokkal, mint mondjuk, Burma, Lengyelország, vagy Ruanda. De ott az ominózus Zsidó Múzeum, a Terror Háza és számos más történelmi helyszín és múzeum is. Érdekes volt ilyen szemszögből ránézni az országra. 

Az oldal kategóriákra bontotta a szerint, hogy milyen típusai vannak a dark turizmusnak. Ez alapján létezik sírturizmus, holokausztturizmus, (egyéb) népirtó turizmus, börtön- és üldözési helyszínek turizmusa, kommunizmusturizmus, személyiségkultusz-turizmus (például Pablo Escobarra, de Charles Mansonra is komplett iparág épült), hidegháború- és vasfüggönyturizmus, nukleáris turizmus, katasztrófa sújtotta térség turizmusa, harctéri turizmus és csata újrajátszások, sötét vidámparkok, múzeumok, kiállítások (például kínzókamrákról, háborús bűnökről stb.), paranormális turizmus (például gabonakörök, ufóészlelések), utazás horrorfilmek és -sorozatok forgatási helyszíneire, és végül a veszélyturizmus, utazás életveszélyes helyekre, például háborús övezetekbe.

Hát így is lehet utazni, bejárni a világot. Lehet, de szerencsére nem muszáj. 

Forrás: ITT és ITT 

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Szabó Anna Eszter