„Annyira fáj és annyira szép” – Magyar költő Londonban
„Nem tudtam, hol kezdjem, de aztán Bálint berakott egy YouTube-videót Kovács Kati táncdalfesztiválos fellépéséről a West Hampstead Lane-i lakásában, és elérzékenyültem, először, mióta itt vagyok” – kezdi levelét Londonból Kemény Gabriella, aki gondolt egy merészet, és elindult a brit fővárosba zenei menedzsmentet tanulni. Mondjuk, nagyon meglepett volna, ha nem valami hasonlóan színes-illatos, élményekben tobzódó beszámolót küld az első néhány hét után: London nemcsak befogadta Gabit, de a tenyerén hordozza őt. Amihez persze kell ennek a különleges lánynak a nem mindennapi nyitottsága is. Olvassátok szeretettel Kemény Gabriella londoni beszámolóját!
–
Két hónapja élek Londonban. Két hónapja vagyok a közép-európai költőlány, akiről tudni lehet, hogy publikált szerző, hiszen ott a kötete a polcán („Zsebuniverzum, it means Pocket Universe, nice illustrations, I know, I’m sorry you don’t understand the poems, I’ll try to write in English as well, I promise” – mondom itt mindenkinek).
Kicsit az egész magyarságomat eltettem a fiókba.
Amikor Didivel, az izraeli lakótársammal beszélgettünk a nyelvi különbségekből adódó kommunikációs nehézségekről, így fogalmazott: „Héberül a szavak varázslója vagyok. Kár, hogy ezt sohasem fogom tudni megmutatni neked.” Na hát én is valami ilyesmit éreztem hétszer hét napon át.
A csillogó szellemességemet, a metaforáimat, a fanyar humoromat mind húzhatom le a vécén, itt valami egészen más koordináta-rendszerben értelmezendő a személyiségem. Kereshetem a hatodik kerületi Gabit, de itt bizony az észak-londoni bőrömben kell érvényesülnöm, ha fejre állok is.
Nem tapogatóztam, fejest ugrottam mindenbe, ami elém került, meg akartam ismerni ezt a fura, gyökereiről leválasztott entitást, aki itt lehetek. Kivettem a legelső szobát, amit láttam, bementem a két első kávézóba, ami megtetszett, hátha kell nekik social media manager, sohasem lehet tudni.
Ez az első lakás nekem adta azt, amit egész életemben kerestem. Didi, ez a farkasemberien szőrös zsidó srác a kötelező katonai szolgálat letelte után költözött Londonba, és a seregben tanultakat kamatoztatva lett hivatásos kutyatréner. Vasárnaponként piacon dolgozik, idős néniknek és bácsiknak segít eladni a terményeiket, úgyhogy itthon rendszerint van ingyen zöldség és tojás, szépek, színesek, organikusak. Egyébként meg technikusként is eltölt néhány napot az egyetemen, ami összeköt minket.
A szomszéd szobában lakik Szvetlana, a hosszú hajú bolgár metálhead, aki egy igazi szeretetmedve, hozta is magával otthonról a pálinkaszerű, hatvanfokos, rettenetes házi italát, ahogy az jó balkánihoz illik.
Roxy valódi angol úrihölgy, akivel körmöt lakkozva lehet pezsgőzni, aki boldogan mutogatja a szexi fellépőruháit sztriptíztáncos korából, akinek hála megtapasztaltam, hogy angolul is képes vagyok valódi, mély barátságra. Néha még vicces is vagyok. Sokat nevetünk. „Angolcsaládom.”
Az pedig csak extra karmikus ajándék, hogy szerdánként jobbnál jobb zenészek jönnek át az egyetemünkről, hogy jam sessiont tartsanak. Ilyenkor hajnali kettőig szól a dzsessz, én pedig a kanapéra kuporodva hallgatom őket a macskával.
A két kávézó pedig igényt tartott a szolgálataimra, úgyhogy jelzem minden szkeptikusnak, hogy Londonban márpedig nem csak mosogatni lehet budapesti értelmiségiként: ugyanúgy PR-os vagyok, ahogy otthon is voltam, olyan fizetéssel, amiből diákként boldogan és könnyedén kijön az ember. Marha szerencsés vagyok különben, mert mindkét kávézóban elkényeztetnek, az egyikbe reggelizni járok mandulás croissant-t és újhullámos flat white-ot, a másikba pedig ebédelni, mindenféle lazacos, avokádós, céklakrémes csodát. Biztos nem minden bevándorlóval bánik ilyen kegyesen ez az ország, hálás is vagyok.
Hála az égnek, arra is kényszerített ez a város, hogy soha ne felejtsek el beszélni. Északnyugaton rengeteg magyar lakik, Niki barátnőmön keresztül sikerült is betekintést nyernem egy elképesztően színes, izgalmas magyar társaságba. Ezek a végtelenül érzékeny emberek tavasszal jógáznak a Hampstead Heathen, nyáron illegál rave-bulikat tartanak, DJ-znek, producerkednek, tetoválnak, fotóznak, alkotnak, léteznek. Olyan gyorsan és olyan nagylelkűen fogadtak be maguk közé, amit biztosan nem lehet kiérdemelni.
Biciklizem a Regent’s Canal partján, aztán hazaérek, és Pilinszkyt olvasok. A Baker Streethez buszozom, és Csaknekedkislány szól a fülemben.
De azt is érzem, hogy itt valami többről van szó, hogy az emberi lét univerzalitásának valami egészen új szintjét van most szerencsém megtapasztalni, ami nem és nem és nem függ a nyelvtől.
De még ha függene is, ez a hatodik kerületi Gabi most zenei menedzsmentet tanul Londonban, kávézóknak dolgozik, és sok-sok barátja van. Gabi most nagyon boldog, még ha hiányoznak is a szülei és a testvére, még ha az otthoni lelki társai távol is vannak tőle, még ha nem lógathat is lábat a Szabadság hídról, még ha nem sétálhat is a Városligetben délutánonként.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Két hónapja konstans káprázatban létezem.
Megismertem őket, és most már nem emlékszem, milyen volt nélkülük.
Nem emlékszem, milyen, amikor nem mossa a Temze a horizontot, nem emlékszem a felhőkarcolók, a színes házas mellékutcák, a parkok lámpaoszlopai, az éjszakai rókák nélküli életre. Most sirályok vannak, és kétemeletes buszok, és végtelen látószög a Millennium Bridge-ről.
A Highgate-re vezető út olyan, mint a 105-ös busz emelkedése. Annyira fáj és annyira szép.
Kemény Gabriella
A képek a szerző tulajdonában vannak
