„Nincs leállás, mert akkor lőttek a ritmusnak” – A kukásautók mindennapi hősei

–

A pár másodperces megsemmisítő önvizsgálatom után már vételezem is magamhoz a kávét, közben rángatom magamra a sötétben talált ruhadarabokat, gondolva, hogy tök mindegy, miben is ázom szarrá. Az esőkabát-keresés közben csak a buliból megérkező gyerek zavar meg (no comment). Így az előszobai helycserés támadásban egy már általa is rég kinőtt darabba szuszakolom bele magam lányos zavaromban, és rohanok Liliért, a mindenre elszánt fotósunkért, hogy idejében elkapjuk a fiúkat egy percre pontosan egyeztetett utcasarkon, valahol a Tahi utcában. Ezzel az időpont-egyeztetéssel amúgy régi gyanúm igazolódott be,

miszerint a kukások tényleg maximum csak pár percnyi különbséggel jelennek meg az adott házaknál.

Akik hozzánk járnak, azokhoz órát lehetne igazítani, de a csapat, amelyhez a beosztásunkat megkaptuk, már-már lekörözi a svájci órákat is: hamarabb ér oda, mint kellene. Mi nulla perc késéssel ott vagyunk ugyan a megbeszélt helyszínen, de így is a nyomukba kell erednünk, mert Laci, Csaba és Géza számára fontosabb rendesen végezni a munkájukat, mint egy utcasarkon kvaterkázni (főleg az ömlő esőben), amíg az újságírólánykák befutnak.

Meg amúgy is, ahogy Géza később mondta is nekünk: „Ha elkezdjük, akkor nincs leállás, mert akkor lőttek a ritmusnak”, és csak nyögvenyelős lesz a meló.

Haladtak is szépen, de becserkésztük őket, azonosítottuk magunkat, és mivel a vírus miatt hozzájuk az utastérbe beszállni nem lehet, egyfajta furcsa kísérőként nyomtuk le velük az első kört a műszakból.

Egy órán keresztül ugráltunk ki-be a kocsiból figyelni a munkájukat (Lili fotózott), néha beszélgetni velük, de nagy haverkodás itt még azért nem volt. Mindenki tette a dolgát,

Géza és Csaba olyan összhangban mozgatta a kukákat (ahogy ők nevezik, edényeket), hogy esküszöm, szinte transzba estem a profizmusuktól. Mindeközben látványosan kúszott fel az esővíz a nadrágjuk szárán, mígnem teljesen és egyértelműen nyakig vízben nyomták a műszakot rendületlenül.

És most nyár van és viszonylag meleg…

A fiúk aztán mesélték, hogy azért nem veszik fel a vízálló nadrágot, mert ilyen időben így is izzasztó a munka. Ha az rajtuk van, akkor konkrétan olyan lenne, mintha szaunában emelgetnék a rohadt nehéz kukákat doszt. Egyébként egy munkanapon olyan négy-ötszáz alkalommal ugranak le és fel az „állásaikról” a kukákhoz, ha esetleg nem lenne elég az eddig említett fizikai munka.

Télen azért történt már olyan is velük, hogy a kezük ugyan nem, de a kesztyűjük simán odafagyott a kapaszkodórúdhoz, de az sem ritka, hogy fogódzkodás közben a hidegtől amolyan O betű alakzatba merevedik a két kezük.

Mindezt nevetve mesélik, egy pillanatig nem érzem, hogy bármire is utálattal gondolnának a munkájuk kapcsán. Talán csak azt jegyzik meg, hogy ha valaminek, hát az ízületeknek nagyon rosszat tesz ez a fajta munkavégzés. Mondják, hogy vannak ugyan nehéz napok, de ők mindhárman szeretik, amit csinálnak.

Aztán később, a beszélgetés során kiderül még az is, hogy mennyire tisztelik, segítik és szeretik egymást. Azt mondják, hogyha az egyikük szabadságra megy és kapnak egy „beugró” embert, akkor az bármennyire profi, nincs meg az a bizonyos összhang, és minimum egy órával tovább tart a műszak.

A rutin meg a kipihentség is egyaránt fontos, hogy elkerüljék a baleseteket. Így általában este hét-nyolc körül alszanak el.

Csaba szerint a rutin kialakulásához sem kell sok idő, csak olyan tíz év… Hiába nevet velünk, később kiderül, hogy tulajdonképpen ő igazán tudja, miről beszél.

Na, de vissza a zuhogó esőbe, ahol a jó másfél órás gyors és kitartó gyűjtés után Laci, a gépjárművezető szól, hogy a fiúk annyira eláztak, hogy a tervezettnél kicsit hamarabb megyünk vissza a szemétégetőbe, azaz a Fővárosi Hulladékhasznosító Műbe. Az a kevés, ami az első körből kimaradt, majd bekerül a második adagba, csak előtte ruhát váltanak a fiúk, meg velünk egy-két szót a központi épületben.

Az autók ugyanis minden áldott nap kétszer fordulnak, és egy járművel átlagosan napi tíz-tizenöt, de akár húsz tonna szemetet is beszállíthatnak az égetőbe. Egy fuvarba maximum „csak” tíz tonna fér, ezért kell még egyet fordulniuk mindig. Én tapsikolok, mert még előző éjszaka megnéztem jó néhány videót a szemétégetőről, és alig várom, hogy a rámpán legyünk, és beszórjuk a gyűjtőbe a szemetet.

Boldogan nézem, ahogy az a sok szemét eltűnik az aknában. Igazából az egész létesítményt bejárnám széltében-hosszában, mert nagyon izgalmas a feldolgozás folyamata. Sajnos a vírus miatt most ez nem lehetséges, de tuti vissza fogok térni, mert a fiúk megígérték, hogy a darura is felmehetek, ami egyszerre körülbelül öt tonna szemetet tud felmarkolni és az égetőbe rakni. Meg amúgy is, csoda az egész építmény. Minden energiát felhasználnak, még a salakanyagot is.

Kérdezem, hogy mire használják a szemétégetésből kapott energiát, erre nevetve vágják rá, hogy tulajdonképpen ők mindennap azért dolgoznak, hogy a Gézának fűtsenek és meleg vizet csináljanak. Géza ugyanis Káposztásmegyeren lakik, és például annak a területnek a melegvíz- és fűtésellátásáról jelentős részben a nulla–huszonnégyben működő szemétégető gondoskodik.

Miután kiürítettük (ők, de tetszik ez a királyi többes) a kocsit, bemegyünk a főépületbe, ahol reggelenként gyülekeznek, öltöznek a dolgozók és ahova munka közben és után visszatérnek.

Laci rögtön megmutatja két kislány rajzát, amit nemrég, a vírus alatt direkt nekik ragasztott ki a kukára és azóta is mindennap boldogan nézi meg a faliújságon. Másnapra a már nyugdíjas, de dolgozni még mindig imádó Laci készített és ragasztott fel egy rajzot a gyerekek kukájára.

Megvárjuk, amíg a fiúk végre száraz ruhába bújnak, és a második kör előtt még leülünk egy kis beszélgetésre. Ebből aztán hamar kiderül, hogy honnan ez a nagy összeszokottság. Csaba harminc éve, tizenkilenc éves kora óta van a szakmában, ahova édesapja miatt ment. Apukája tizenkét éve ment nyugdíjba, és az ő helyére került Laci, majd Géza három éve csatlakozott hozzájuk. Géza műszaki területen veszítette el a munkáját, Laci pedig gazdasági igazgató volt egy cégnél, ami megszűnt.

A legnagyobb örömmel váltak „kukásokká”. Szeretik a céget, elégedettek a fizetésükkel, a juttatásokkal, és azzal főként, hogy ők ilyen jó csapatot alkotnak. Látszik, hogy előttünk visszafogják kicsit magukat, de félszavakból is értik a másikat.

Bár a kisfiúk rajongásának állandó tárgyai a kukások és a kukásautók, mégis kénytelen vagyok rátapintani egy kellemetlen pontra, mégpedig arra, hogyan élik meg azt, hogy sokszor és sokan lenézik a munkájukat.

Meg sem lepődnek a kérdésen, nem is tiltakoznak, sőt Laci elmagyarázza, hogy a rossz társadalmi megítélésük talán már lassan a múlté, sokat javult a helyzet. Alapvetően két okát látják ennek az előítéletnek: az egyik ugye az, hogy szeméttel, hulladékkal dolgoznak, a másik pedig az, hogy amikor a hetvenes években a rabok szabadultak a börtönből, akkor általában csak kukásként kaptak munkát, és emiatt alakulhattak ki bizonyos sztereotípiák. Szerintük amúgy ezek egyre gyengülnek, de ha mégsem, ők akkor is büszkék arra, amit nap mint nap becsülettel végigcsinálnak.

Megjegyzem: lehetnek is!

Amúgy is tudtam, de a vírushelyzet meg is erősített abban a hitemben, hogy a világot a sokszor lenézett melósok tartják mozgásban. Ők sem álltak le egy pillanatra sem, de panasz nem hagyta el a szájukat. Azt mondják, hogy a hulladék miatt eddig is ki voltak téve fertőzésveszélynek, eddig is gondoskodott a cég ennek a megelőzéséről, és ez most sincs másképp. Nincs pánik, munka van. Becsülettel.

Aztán indultak is a második körre, hogy nehogy kimenjen az a bizonyos ritmus a lábukból és a kezükből… Fejet hajtok előttük, és jár nekik a mindennapi tisztelet – világnap ide, vagy oda! És nem csak a rajongó gyerekektől…

Marossy Kriszta

Köszönöm a kalauzolást és a beszélgetést:

Németh László gépkocsivezetőnek

Szénási Csaba rakodónak

Pukler Géza rakodónak

Képek: Chripkó Lili/WMN