Lenin feje, Örkény és Drakula karácsonyfája – Karácsonyi bénázásaink

–

Örkény és a karácsony

Gyerekkorom karácsonyainak megvolt a maguk sajátossága, szerintem egyiket-másikat Örkény is megirigyelte volna. Kezdve azzal, hogy

szenteste előtt két nappal már mindenki csak „cicamosdott” nálunk, mert a kádban ott héderelt a jó előre beszerzett és egyre büdösebb, nyálkásabb, ellenséges tekintetű ponty.

Mielőtt azonban a Jézuska megérkezett, mindenkinek le kellett magáról mosnia a háromnapos koszt, majd én nekiláttam a szaloncukrok kötözőinek gyártásához, anyám pedig a főzésnek a pici konyhánkban… és persze a morgásnak, hogy minek is tisztítottunk ablakot, amikor egyrészt odakint esik, másrészt idebent teljesen összemaszatolja az üveget a kocsonya mindent megülő zsíros párája. Közben néha megugrott a tű az ilyenkor nálunk már mindig előkerülő karácsonyi válogatáslemezen.

Zokni, after shave, zuhanyfüggöny

Apám ilyenkor már nem volt sehol. Ebéd után rendszerint vette a pincekulcsot, és ment belefaragni a fát a három lábú fémalkalmatosságba. Mindannyian tudtuk, hogy ez nehéz mutatvány, este hat előtt apám elő sem került, bár odalentről lényegében semmilyen fafaragó és baltázó zajt nem hallottunk, viszont a hűtőből a fél tucat üveges Kőbányai felének már lába kelt. Hatkor anyu kissé idegesen ránézett a konyhai órára, és azt mondta: „Kopogjatok apátoknak!”

Ezen a manőveren rendszeresen versenyeztünk az öcsémmel. Az alumíniumiparban dolgozó apánknak köszönhetően ugyanis a lakásunk tele volt hengerelt, húzott és sajtolt alutárgyakkal. Ebből volt a könyvespolc lába, a könyvtámaszok és a konszolidált politikai rendszernek megfelelően minden tisztességes lakótelepi lakásban ott kellett állnia legalább egy alumíniumosan ezüstös Lenin-fejnek.

Úgyhogy ilyenkor fogtuk a nagy kommunista vezért, és elkezdtük ütni a földszinti lakás padlóját a nappaliban. Három kopogás: „Most már jönni kéne felfelé, mert még nincs sehol a fa”. Tíz kopogás, sebes iramban: „Anyu üzeni, hogy ha nem jössz egy percen belül, nekiállunk vacsorázni nélküled”.

Végül előkerült apánk a fával – az külön vita tárgyát képezte a szüleim között, hogy hova tűntek róla az alsó ágak, és miért áll mindig ferdén a tartójában az a nyomorult luc.

Némi duzzogás és morgás: mi ez a fahéjas-narancsos izé, amit anyám már megint újított, miért nem lehet ilyenkor is rántott hús, meg pörkölt?! Aztán túlestünk az ünnepi vacsorán, és mi, az öcsémmel rohantunk gusztálni, használni az ajándékainkat.

A család férfitagjai szinte mindig kaptak zoknit és tusfürdőt, borotválkozáshoz szükséges dolgokat.

Anyánk általában alig leleplezett leforrázottsággal rámolta el a majonézes krumplisaláta maradékát: neki ugyanis mindig valami megmagyarázhatatlan ajándékot nyomott a kezébe élete párja. Hofi Géza-lemezt például. Szívből utálta a politikai humort, ő Richard Clayderman finom és romantikus zongorajátékáért lelkesedett.

Sebaj, a Hofi-lemezzel apám bevetette magát a zenesarokba, és üdvözült arccal hallgatta meg kedvence legújabb kabarészövegeit.

De volt esztendő, amikor a zörgős csomagolópapírból élénk színű akármi került elő, és mikor anyám széthajtogatta, akkor derült ki, hogy egy zöld, műanyag zuhanyfüggönyt kapott. Elég sötét képpel mosogatott este tízig szegénykém.

Karácsonyfa Drakulától

Mióta felnőttem és magam is családanya vagyok, világosan érzem, hogy az örkényi vonal minden évben megkörnyékez. Itt van például a favásárlás roppant problémája. Általában igyekszem könnyen venni és nem ráparázni, de ez sem szokott segíteni. Egyik évben már annyira lazán álltam hozzá, hogy igent mondtam az öcsémnek, aki váltig állította, majd szerez nekünk okosba’ és nagyon olcsón fenyőt, egy ismerőse ugyanis az ünnep előtti órákban begyűjti a városban maradt szebb darabokat, és a tesómnak is ígért belőle. Ő pedig nekünk.

December 24-én délután fél ötkor meg is érkezett az én drága testvérem, kezében a fával. Pontosabban két fával, mert a haver kicsit elszámolta magát, és abban az évben eladtak mindent az árusok, így mindössze két fél fát sikerült szereznie.

Rámeredtem az ág nélküli, ferde torzókra, mindkettő úgy nézett ki ugyanis, mint azok a kihegyezett karók, amiket Drakula gróf szíven szúrásához készítettek elő a derék városi polgárok annak idején. Dróttal és madzaggal nagy nehezen egymáshoz madzagoltuk a két darabot és beleimádkoztuk a fenyőtalpba. Két nap múlva szánalmasan lehullott szinte az összes tűlevél az egész kompozícióról, de akkor már csak röhögtünk.

Pár éve sikerült gyönyörű, hatalmas és ménkű drága fát vennünk, nem győztünk betelni vele. Rogyásig raktuk díszekkel, szétfotóztuk, gyönyörködtünk benne, imádtuk. Aztán hajnali kettőkor hatalmas ropogással feldőlt, és az oldalára hencseredett az egész. Két napig hozzányúlni sem volt kedvem, elfektetve égtek rajta a még ép égők, a mézeskalácsokat, amelyeket nem temetett maga alá, lelegeltük róla.

Mások is bénáznak, nem csak mi

Hogy helyreállítsam kissé megtépázott lelkivilágomat, megkérdeztem az ismerőseimet, ők is átmennek-e karácsonykor hasonló bénázásokon. Némi egészséges kárörömmel láttam, hogy igen. Dia barátnőmék annak idején Baranyából bumliztak fel a fővárosba meglátogatni az ünnepekkor a nagyszülőket. A családi Trabantban ülő szülők lába közé még a jól megtermett vizslát is beszorították, a gyerekek között, a hátsó ülésen ott figyelt a hullámos papagáj, kalickástul. Szépen végigjárták a pesti rokonokat, majd odaértek a nagypapáékhoz este kilenc tájban.

Ám hiába nyomták a csengőt a kapunál (hol voltak akkoriban még a mobiltelefonok?), senki sem nyitotta ki. Nagy nehezen találtak egy nyilvános telefonfülkét, de hiába üvöltöztek a kibelezett beszélőbe, a hívott fél semmit sem hallott. Aztán a harmadik hívás után a nagypapiék „büdös telefonbetyárok, hát még a szent ünnepet sem tisztelik!” felkiáltással mellétették a kagylót…

Parizer mint ünnepi vacsora

Éva a ’60-as évek közepén volt gyerek.

„Apámmal diót törtünk a konyhában, a kövezet tele volt dióhéjjal. Anyám elkészült a hatlapos süti megtöltésével, és megkérte apámat, tegye fel a tálcát a kredenc tetejére. Apám készségesen felállt, fogta a tálcát, lépett egyet, és egy dióhéjon megcsúszva pár pillanatig kalimpált, majd az egész süti szépen lecsúszott a dióhéjak közé.

Egy darabig csak néztük. Aztán anyu elővett pár kanalat, és egy tálba kanalaztuk a menthetőt.

Azóta sem volt olyan finom hatlaposunk, akkor még nem volt divat a pohárkrém, de már úgy ettük az ünnepi vacsoránál.

Szilvi szakácsként dolgozik, így náluk mindig a vacsorával volt valami mizéria.

„Fiacskám hétévesen levelet írt a Jézuskának. Az első oldalon persze fiús dolgok álltak: figurák, autók, fénykard. Ám a hátoldala volt igazán érdekes: »három zacskó chips, sok csoki, és tíz deka parizer«. A szemem majd kiesett, kérdeztem: »ez meg mi?«, erre ő: »anya, karácsonykor mindig olyan furcsaságokat főzöl, amiket nem szeretek. A parizert szeretem, és nem akarok éhes maradni…«”

Apropó: karácsonyi finomságok!

Néhány évig nálunk divatban volt az évi egyszeri, karácsony előtti lisztdobálós mézeskalácssütés. Mint a filmekben az elszabadult őrültek, úgy hajigáltuk egymást apró tésztadarabokkal, szállt a liszt, fehér lepelbe burkolózott a konyha, mindenki visítozott és kacagott.

Ma már nem őrizzük a hagyományt (kisebbfajta festésre lenne szükség egy-egy ilyen sütős délutánt követően), de azért néha lopva elképzelem, ahogy állok a káosz közepén, és boldog mosollyal szénné égett mézeseket rágcsálok.

Kocsis Noémi