– 

„Kilenc? Úgy érted, kilencven, nem?” „Nem, kilenc.” „TIZENkilenc?” „Nem, nem, nem. Kilenc. Kilenc négyzetméter.” Ez a beszélgetés olyan sokszor hangzott már el, amikor a budapesti otthonunkról csevegünk, hogy néha elmerengek: nem kéne-e kinyomtatnom néhány száz példányban.

Igen, lehetséges kilenc négyzetméteren élni, főzni, szerelmeskedni, vendégeket várni, meg minden olyasmit tenni-venni, amit általában az ember az otthonában szokott.

Az egész úgy kezdődött, hogy amikor könnyes búcsút mondtam a zenetévének, volt egy kis spórolt pénzem. Potom négymillió forintból már másfél évtizeddel ezelőtt sem lehetett sokat kezdeni, de én fejembe vettem, hogy ha már külföldre költözöm, kell egy fészek – ahol a nagymama nippjeitől édesanyám buddhista imakönyvén át a kétezres évek magyar celebritásai által dedikált maxi-CD-ken át mindent elszállásolhatok, és ha épp nincs aktuális együttműködésem szállodával, vagy nem az egyik barátom, esetleg édesapám kanapéján húzom meg magam, eldőlhetek pár órára két program között.

Így leltem rá a „lyukra”, ahogy sokan utalnak rá, ám én jobb szeretem „a kislakásnak” nevezni. Ahogy papám mondani szokta – ott nőtt fel, a Cserhát utca egyik szobakonyhájában kishúgával-nagyanyámmal-nagyapámmal-nagynagynénémmel –, „az ezerszer áldott hetedik kerületben”, valahol az Andrássy út fénye, és a Keleti pályaudvar pora között.

Ablaka nincs, azaz van, csak az az ajtó is egyben, de úgy is állandóan nyitva tartjuk, hiszen a fél életünket a gangon éljük: csillezünk egy utolsó sörrel a főzőkurzus után, kávézgatunk, mintha csak privát párizsi balkonon köszöntenénk a reggelt.

„Senki sem láthatja mindezt – csak a madarak, meg a kéményseprők” – idézgetem magamban a Mary Poppins klasszikus sorát, amikor hatodik emeletről bámulom a ligetet meg a háztetők girbe-gurba kéményeit. Sajnos a szomszéd nénikém néhány éve jobblétre szenderült, pedig elalvás előtt nagyon szerettünk együtt sodorni egy cigit, de így is megmaradt nekem a család, akikkel megosztom a körfolyosót. Szerencsések lehetünk, hogy csak ketten vagyunk a gangon, mert bár Magyarországon valahogy még egy növényt a gangra költöztetve is különcnek tűnünk, lazán erkélynek használjuk a közös életteret. Havonta néhány napra beestünk, mindig otthagytuk a „nem fér be a bőröndbe” cuccokat, míg azok végül addig gyűltek-gyülekeztek, hogy inkább tűnt raktárnak, mint otthonnak. Ekkor kezdtünk merengeni, mi legyen vele.

„Add el, húszmilláért nyomhatod fel”, „megveszem tőled tizenötért”, „add ki turistáknak” – sokféle tanácsot és tippet kaptam, ám végül gondolkodási időt adtam magamnak. Tudtam, hogy kifelé áll a szénám Izraelből – imádom Tel-Avivot, de tizenegy év után túl mélyre merültem a társadalmi konfliktusokban, hogy ignorálni tudjam azokat, békésen küzdeni mindenkiért pedig máshol is tudok (és nem kell a világ egyik legdrágább városában minden megkeresett agorámat happy hour dealekre költenem).

Már megírtam, hogy vettünk egy miniapartmant egy mindentől és mindenkitől távol eső görög falucskában, hasonlóan szerény összegért – ajánlom a propertyunder20k.com honlapot –, így végül Nimi, az én életem szerelme kitalálta: mi volna, ha eladás meg kiadás helyett minimalizálnánk a kislakás berendezését?

Így aztán amikor otthonról hazaérkeztünk, és hanyatt feküdtünk a száznegyven fiók, a mindennel megpakolt dobozok, a csicseriborsóliszttel, garam masalával meg kuszkusszal teli rekeszek között, elhatároztuk: ez itt a pillanat.

Három órával később ott figyelt a Facebook-csoportomban: bárki megszabadíthat a bútoraimtól ingyen és bérmentve. A kilencvenes évekből hátramaradt srasszos napszemüvegeim és trapéznacim már egy cseriti shopban várták új gazdájukat, a vivás ruhaszponzorommal kötött szerződések és az 1999-es szinkronmunkáim notesze pedig a papírszemétben landolt. Másnapra leszerveztünk egy totális átfestést: a hivatalosan krémkávé színű falfesték, amely tíz év alatt „dohányostüdőszínűvé” korcsosult, most pasztell-olíva színre váltott. A robusztus komód végtelen számú fiókkal, a duplaajtós szekrény, és a tükrös tároló (mely alkalmas volt arra, hogy egyszerűen csak beledobjak tárgyakat, és sosem vegyem ki őket többé) átvándorolt a tökéletes helyre: egy frissen megszinglisedett édesanyához. A korábban ágynak használt galéria téli ruhák, DVD-k, CD-k, és szakácskönyvek gigapolca lett, odalentre pedig vettünk egy totálminimál ruhasínt, egy ládikát a hajtogatós cuccoknak, az alsóneműk pedig egy (madonnás) textilzsákban landoltak.

Ágy is kellett, de azok rendszerint drágák, nagyok, és általában rondák, így inkább – ismét köszi, TVT, az én csodálatos FB- családom – beszereztünk négy menő indusztriális raklapot, melyeket nappal kanapéként, éjjel ágyikóként használunk. Vettem még egy minilétrát, mert kellett egy dolgozósarkocska. Ez lett a meglévő konyhapult sarka, melyhez bárszéket képzeltem el, de az árakat és méreteket mérlegelvén a lajtorja tetszetősebb volt ülőalkalmatosságnak.

Nimi fehérre festett egy korhadt bambuszládikát, ami éveken át mindenféle kábelek tárolására szolgált – ez lett az otthona a naponta használt konyhai eszközöknek, amúgy meg asztalként funkcionál. És vettünk egy tucat kaktuszt, mert azok pont olyan igénytelenek, mint mi.

 

A konyhapulttal szemben kapott helyet a „mini spa”: zuhany, mosdó, vécé, mindez gipszkartonnal leválasztva.

A csillár a régi – ezt bámultam kisgyerekként, sárga gömbök, rézszínű indák – így aztán behoztuk az arany-sötétzöld-mályvaszín kombót, és megfejeltük a szezon trendjével, a pálmalevelekkel ékes párnahuzatokkal. Az egészre cakumpakk 150 000 forintot költöttünk, és nem vágyunk sem nagyobbra, sem szebbre, mert nincs ennél szebb, akárki akármit mond. „Mi értelme két szobának, ha úgyis mindig ugyanott akarunk lenni – egymás mellett?” – kérdeztem Nimit, miután az elkészült lakásban először izzítottuk be a Netflixet. „Semmi” – felelte, és összebújtunk félálomban a következő epizód felett.

Steiner Kristóf

 A képek a szerző tulajdonában vannak