„Mint a Kedvencek temetőjének korhatár nélküli változata” – Oroszlánkirály újratöltve
Megvannak a kilencvenes évekből azok a kínos gyerek- és tinifilmek, amikben az állatoknak nem szinkronban járt a szájuk a szájukba adott emberi beszéddel, és még gyerekfejjel is szekunder szégyent éreztünk, mert már akkor sem hittük el, hogy a frankón élő cica/kutya/hörcsög/akármi szövegel? Nos, Az oroszlánkirály nem lett ennyire kínos, ettől függetlenül nem működik. Nagyon nem. Szentesi Éva írása.
–
A Disney három éve komolyan rápörgött az élőszereplős meseváltozatok piacra dobására, amit szerintem egyébként nagyon jól tesz. Én már a Glenn Close-féle Szörnyella de Frász-os megoldást is imádtam a 101 kiskutyában, de azóta a Hamupipőkéért is teljesen odavoltam, amiben Cate Blanchett a gonosz mostoha, és az Aladdin sem hagyott hidegen (ehhez ITT írtam ajánlót).
És akkor most emlékezzünk vissza a boldog kilencvenes évekre, amikor Az oroszlánkirályt hozta haza apa/anya (vagy a szomszéd, vagy a haver kölcsönbe) videókazin, hogy mennyire bőgtünk, és kivoltunk a szívfacsaró, csodálatosan megrajzolt, de nem túlspilázott királydrámától. Imádtuk Szimbát, a kis oroszlánt, Mufaszát, az okos apát, taknyunk-nyálunk egybefolyt, amikor a gonosz tesó, Zordon, lelökte a nagy királyt, és fetrengve röhögtünk Timon meg Pumba párosán. Éltek a karakterek, jók voltak a mostanában megszokott látványvilágnál jóval egyszerűbb rajzok (én azokat sokkal jobban kedveltem, de ez biztosan szocializáció kérdése), nagyon hitelesen volt kidolgozva az egész, a dalok pedig belemásztak a fülekbe.
Aztán tavaly voltam annyira szerencsés, hogy egyik londoni ott-tartózkodásom alkalmával megnézhettem a musicalváltozatok egyikét a Lyceum Theatre-ben, és elájultam. A látványvilág, amit produkáltak, már külön megért mindent pénzt, mert a jelmezek és a díszletek egész egyszerűen lélegzetelállítók voltak. De ahogyan az állatok karaktereit integrálták élő szereplőkké (azaz emberekké), az kifogástalan volt. Ha akartam se tudtam volna hibát találni benne. A maszkok, az arcok, a ruhák, a (szerintem hungarocellből) kifaragott állatfejek egytől egyig zseniálisak voltak. Lenyűgöztek az énekhangok, és a tánc, meg a minden. Egyszóval csoda volt. (Cinti barátnőm, aki egyáltalán nem nagy musical- és színházrajongó, már háromszor látta a darabot, amióta Londonban él, és nem tizenévekkel ezelőtt költözött oda.)
Szóval valami ilyesmi áll-leesést vártam volna az „élőszereplős” filmtől, amihez nem kisebb neveket szerződtettek, mint Beyoncé, Seth Rogen, John Oliver, James Earl Jones vagy Chiwetel Ejiofor. Én valahogy úgy képzelném el ezt az egészet, hogy rendes színészekkel, briliáns maszkokkal, pompázatos díszletmegoldásokkal interpretálják ezt a sokszor lerágott, ámde sosem unalmas történetet.
De nem, nem ez történt.
Helyette kaptunk egy agyonanimált természetfilmet, és az egyébként túl hosszúra nyújtott kétórás mozi közben folyamatosan a hátam mögé tekingettem, mert minden tizedik percben azt vártam, mikor kezd el beszélni valamelyik sorban David Attenborough egy erős, magyar szinkronos narrálással.
De Attenborough nem jött, én meg sehogy sem értettem, hogy miért kell a ganajtúró bogarat nézegetni másfél percen keresztül, ahogy szenved a trágyával, azon kívül, hogy szép momentuma a természetnek, és hogy az ehhez hasonló, dramaturgiailag indokolatlan snittekből miért kellett még több. A látványon kívül ugyanis nincs semmi funkciójuk a sztori szempontjából, és én teljesen feleslegesnek is éreztem ezeket.
A karakterek… Sehogyan sem jönnek át, mert az kevés, hogy például Zordon füle cakkos, meg a szeménél van egy halovány heg, de egyébként semennyire sem hasonlít az eredeti karakterre, amelyik egy igazi g.ci volt. Azt pedig, hogy miért hagyták soványan a film végére is, amikorra már elvileg felzabálta a fél szavannát, nem tudni. (Lehet, a mesében is sovány végig, erre már nem emlékszem, de ott azért eléggé sok dolog nem szúr így szemet.)
Szép, beszélő állatokat látunk, amitől kissé kínosan érzem magam, mert amíg egy rajzfilmnél nem zavar, hogy beszélnek az állatok, addig egy frankó, élő (vagyis annak tűnő) oroszlánnál meg varacskos disznónál például baromira idegesítő, hiteltelen, és agyon is vágja az élményt.
Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mi történik akkor, amikor elkezdenek énekelni.
Ugye, a világ első számú istenkirálynő énekesével, Beyoncéval reklámozták agyba-főbe, hogy még plusz egy betétdalt is írt a filmhez, és az ő hangján beszél és énekel Szimba gyerekkori játszópajtija és későbbi társa, Nala. Már csak ezért is vártam, hogy feltűnjön, legalább akkor ennyi élményem lesz, ha más nem is. De ez sem jött össze.
Még az éneket is szinkronizálták magyar énekesekkel (így nem különösebben volt élvezetes számomra, persze értem, hogy ez a gyerekek miatt történt), mert világhírű magyar szinkron ide vagy oda, én azért meghallgattam volna Beyoncét, bár még így is megtehetem persze, töltsem csak le utóbb a betétdalokat, vagy üljek be még egyszer a filmre egy szinkron nélküli verzióra.
Na azt már nem.
Az az igazság, hogy valójában nem értem, mi szükség volt erre az agyonanimált természetfilmre. Mert ha kísérlet volt, akkor annak jó, csak szólunk, nem működik.
Rajzfilmbeli állatokat élővé tenni szerintem csak úgy lehet, mint a 101 kiskutyában: ne beszéljenek, pláne ne énekeljenek, és minimum legyen mellettük egy Glenn Close, mert különben olyan lesz az egész, mint a Kedvencek temetőjének korhatár nélküli változata. Kitömött állatokat meg elég bizarr nézegetni két órán keresztül… bár ez is gusztus kérdése.
Szentesi Éva
Kiemelt fotó: Az oroszlánkirály (Walt Disney Pictures, 2019)