–

Kedves férfiak!

Ti mind, akik túlzottan bizalmaskodók vagytok. Nektek szólnak az alábbi soraim. 

Talán azért, mert kedves vagyok. Talán azért, mert sokat nevetek. Talán azért, mert igyekszem megtalálni mindenkivel a közös hangot. Talán azért, mert egy nagy lobonc a hajam. A fene tudja, miért. De folyton olyan helyzetbe keveredem, hogy a gázszerelő felajánlja, hogy feleségül vesz, a gumis bele akar túrni a hajamba, a boltos pedig azzal viccel, hogy megnézne bikiniben is.

Miért mond ilyet – az egyébként kedves és jó munkát végző – gázszerelő? Hogyan mer a hajamba túrni a gumis? És miért nevetgélek idétlenül, amikor a bikinimről beszél a boltos?

Miért nem mondok nekik valami frappánsat? Miért nem mondom azt – ahogy nagyanyám mondta volt –, hogy nem őriztünk együtt libát? Vagy egyszerűen miért nem jelzem nekik, hogy számomra ez bántó, megalázó és megengedhetetlen? 

Minden alkalommal utólag jut eszembe, mit kellett volna válaszolnom, és csak magamat ostorozom, amiért hülyét csináltam magamból a nevetgélésemmel vagy azzal, hogy nem csaptam az asztalra. Pont úgy csináltam, mint az, akinek ilyeneket lehet mondani. És, ahogy ezt leírom, rádöbbenek, hogy én is csak azokat a gondolati sémákat követem, mint azok, akik azt gondolják, hogy ez bárkivel megengedhető.

Nem, nem engedhető meg. Sem a tizennégy éves gyereklánnyal, sem a MILF-nek kikiáltott nővel, sem senkivel. 

Persze, erre sokan legyintenek, és azt mondják, még öt év, és senki nem fog nekem ilyeneket mondani, örüljek neki, hogy egyáltalán észrevesznek. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy a társadalmunk miért tartja normálisnak az efféle viselkedést, olyannyira, hogy még a nők egy része is természetesnek találja, és nem is érti, mi vele a gond. Hiszen ha bókolnak az embernek, az azt jelzi, hogy csinos, kedves és vonzó vagy – ez meg kinek lenne ellenére?

Ezt akár tényként is kezelhetnénk, valójában azonban van, akiket bármilyen kedves és ártalmatlan megjegyzés zavarba hoz. Ráadásul az általam felsorolt emberek nem azt mondják, hogy maga milyen csinos, vagy jól áll neked ez a frizura, hanem olyan hangot ütnek meg, ami – azt gondolom – nem fér bele egy ilyen viszonyba. 

Azonnal felmerült bennem a kérdés, hogy vajon találkoztam-e ilyennel valaha a hanyatló Nyugaton. Mondtak-e nekem hasonlókat Németországban, amikor ott éltem? Hányszor és hogyan bókoltak nekem Svájcban? A válasz az, hogy eszükbe sem jutott. A „jaj, de csinos vagy ma” vagy a „jól áll neked ez a felső” volt a maximum – ezen túl sosem mondtak semmit, ami akár egy kis félreértésre adna okot. És nem azért, mert ott a férfiak szentek. Hanem azért, mert ezt a nevelést kapják, ezt tükrözi a társadalom, amely gyorsan reagál az efféle helyzetekre.

Ott bizonyos dolgok nem férnek bele, bármilyen közvetlen is az ember. 

Néha elgondolkodom, mi lenne, ha én szólnék be a zöldséges srácnak, hogy „hm, milyen izmos a bicepszed, jól megfogdosnám”, vagy a fodrászomnak – bocs, Tomi –, hogy „dögösek a tetkóid, bébi”. Azt hiszem, lenne nagy meglepődés. Nemrég valaki egy interjú során azt mondta nekem, minél keletebbre megy, annál inkább működik az áldozathibáztatás. A túlzott bizalmaskodással pont ugyanez a helyzet. Nem tudom, hogy hogyan függ össze a nemi szerepek ilyetén hangsúlyozása azzal, hogy nálunk és más kelet-európai országokban sokáig csak távolról szemléltük a demokráciát, de hogy ez az utóbbi 30 évben nem változott, vagy tán rosszabb is lett, az biztos.

Amikor egy férfi ismerősömnek felvetettem a témát, egyből azt válaszolta, hogy a közösségi média egyszerűen közelebb hozza egymáshoz az embereket, túl sokat tudunk egymásról, és ettől elmozdultak a határok, közelebbi viszonyt vélelmezünk a másikkal, mint amilyen valójában van. Tényleg igaza van? Vagy csak azért látja így, mert ebben mozog nap mint nap? Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy miért alakult így, a történelmünknek, a felgyorsult világnak vagy egyszerűen a káeurópai vérünknek köszönhetjük. Én csak annyit kérek tőletek, kedves férfiak, hogy mielőtt kimondjátok a jópofának szánt mondatot, gondoljátok át még egyszer, hogy ennek tényleg ott és tényleg úgy kell-e elhangzania. Mert néha egy mondat dönt el mindent. 

 Zimre Zsuzsa