Gyerekotthon és drogok – Nem szép új világ

–

Apaként, és nevelőként is érdekelt vagyok a témában

Tudom, hogy a lányom előbb vagy utóbb fog alkoholt inni, és a fű kipróbálásának lehetőségével is meg kell barátkoznom.  Tisztában vagyok a marihuána hatásával, és azt is tudom, milyen magatehetetlenül hányni három boros kóla vagy egy versenyben lezúzott, videóra felvett kétdekás cherry után.

De azt is tudom, hogy a drogok rosszak. Mert függőséget okoznak. Pont, mint a cigaretta, az alkohol, a kávé, a kaparós sorsjegy, a Tippmix vagy a Barátok közt.

Függeni nem jó. Mert függsz tőlük, ők mondják meg, mi legyen.

A kamaszok kísérletezései, amikor visszabeszél a fizikatanárnak, amikor leugrik a magas fáról fogadásból, amikor leslukkolná a cigit, de lenyeli, és majd megfullad tőle, amikor kifesti magát, amikor a csókolózásból hirtelen több lesz, mind-mind útkeresések a „mi legyen, mi lesz belőlem” kérdésekre keresett válaszok, és az „amúgy is, kit érdekel?” jellegű kérdések útvesztőjében. Mert ez ilyen. Ez az a kor.

Mint amikor a „kipróbálod a füvet?” kérdésre az a válasz, hogy „persze, miért ne”. Fasza, nem? Hát, igen. Az.

Csak mondom, és talán a gyerekeknek is kéne, ha mondaná valaki (na, nem paráztatni akarom őket), hogy a világ más. Nagyon más. Nem felvilágosultnak nevezném, ne adj' isten liberálisnak, mint ahogy annak idején a hollandokat hívták. (Ugye, Trump Amerikája sem nevezhető annak, mégis egyre több államban engedélyezett a marihuána fogyasztása.)

De vannak olyan országok, ahol belátták, nem érdemes populista, demagóg módon szembemenni azzal, ami van, és amúgy is lesz, ezért elhatározták, hogy akkor máshogy kéne.

Mondjuk, felvilágosítással és megengedőbb törvényi szabályozással. Mi nem ilyen ország vagyunk, és így a faszából könnyen lehet nem annyira fasza.

Például, ha megkérnek a többiek, hogy „a múltkor is szívtunk, hozzál már megint abból a jó kis fűből”, és te továbbra is vagány akarsz lenni, hiszen eddig észre sem vettek, a Kata sem, most meg hirtelen mindenki rád figyel, szóval a szomszéd gyerekkori cimborádnak úgyis van, tehát hozol, és adsz a srácoknak, akik kifizetik azt a 2500-at, mégse te álld a bulijukat, de aztán ők lebuknak a szórakozóhely előtt, és bár mondtad, hogy nehogy elmondják, kitől van, a kapitányságon ezt senki sem tartja be.

Helló, egy perc alatt kábítószer-kereskedéssel vádolnak!

Csak remélni tudod, hogy nem kerülsz előzetesbe, ami a pokol. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha felnyomod – amit a rendőrök várnak is – a rossz társaságban mozgó, már nem is igazán cimborádnak nevezhető, gázos arcokkal mutatkozó haverodat.

A kedves, visszahúzódó, valamilyen, de a szülők szerint szép jövő előtt álló fiatalember hirtelen bűnözők életét befolyásoló tényezővé válik. 

Nem szerencsés.

A gyermekotthonban kicsit más a helyzet. Nem családban felnövő gyerekekről beszélünk, hanem erősen traumatizált fiatalokról. Akik sokáig bármiben csak a szeretetet keresték, és a hiány miatt – aztán egy idő után – csak a jó érzést. Később megtudták, hogy ők valószínűleg a társadalom legalján lesznek mindig is, megértés, törődés nélkül, és eljutottak a „teljesen leszarom” érzésig, amit meg kell oldani akármivel. Jót akarok, élvezetet magamnak. 

Ma az isten verése a herbál drog. Sokkal olcsóbb, mint berúgni, egy durva flasht könnyebben és olcsóbban megkapnak, mint egy felest. Ötszázért jobban szét tudják csapni magukat, mint bármilyen legális szerrel valaha.

Nincs pénz, de még mindig könnyebb megkeresni egy ezrest bárhogy, lopással, szexuális szolgáltatásokkal, bármivel, mint szembesülni azzal, hogy nincs jövőm. Semmi.

A gyermekotthonosok herbáloznak. Ami sok szempontból rosszabb, mint a heroin. Arról az olvasó is tud. Tudja, hogy a legalja.

De most a családban nevelt gyerekekről beszélek. Sajnos a gyermekotthonosokra senki nem figyel, és semmilyen stratégia nincs. A sokat hallott Hős utcai probléma résztvevői nagyrészt gyermekotthonból kikerült hajléktalanok.

Azt gondolom, hogy beszélni kell a gyerekekkel, és mindenről. Emiatt viszont nem vagyok túl optimista. A múltkor a lányom osztálytársainak anyukái döbbenten hallgatták, hogy mennyi mindent tudunk a gyerekek kapcsolatrendszereiről az osztályban. Nem értették. „De hát, hogyhogy? Megkérdeztük, és elmondta. Na, nekem sosem mondaná el” – mondták többen. Biztos meg van az oka, de ezt meg mi nem mondtuk.

Sajnos nem vagyok túl vidám amiatt sem, ahogy a tanárok és az iskolavezetés általában mennyire tájékozott a témában. Lehet keresni az okokat, hogy miért, én nem keresem, de van sejtésem. Az mindenesetre a lehető legrosszabb, és minősíthetetlen, kábé a „felköpök, és aláállok” kategória, amikor egy oktatási intézmény azt találja megoldásnak, – ha kiderül, hogy füveztek jó páran, kábé egy egész kézilabda-csapatnyi gyerek, – hogy kirúg mindenkit.

Egy kérdés. Hány tanár tudja ma, hogy a gyerekek mit játszanak a szünetekben a telefonjaikon?

Nagyon kevesen. Pedig mindenki játszik. Hogy akarunk kapcsolatban lenni, ha azt sem tudjuk, mit csinálnak a gyerekek a szünetben, szabadidejükben?

Beszélnünk kell egymással, (tudom-tudom, néha nagyon nehéz).  De ahhoz, hogy tudjunk, akkor erről a témáról is tájékozódni kell, és elfogadni, hogy bármennyire verjük a seggünket a földhöz a tény, tény marad, ma, a fiatal kamaszok több mint fele hamarabb szív füvet, mint hogy lerészegedne.

És az sem segít, hogy Elon Musk, egy sikeres ember… nem: nagyon sikeres. Ez sem jó… talán a legsikeresebb ember a Földön, élő adásban szívott. „Mi folyik itt?” – kérdezhetné a tanácstalan szülő. Semmi. Semmi különös. Beszéljünk egymással. Bízzunk meg egymásban. És persze szülőként én is félek. Nem feltétlenül a marihuánától.

 Zebegényi Péter

 Kiemelt kép: Pexels.com