–

Azt, hogy mik a legidegesítőbb szokásaink, kérdéseink, mondataink, azt már tudjuk. Többnyire a férfiaktól. Ezeken ők jót nevetnek, és – ha van egy kis önkritikánk, esetleg szorult belénk némi önirónia is, akkor­ – azért mi sem vágjuk fel az ereinket, amikor szembesítenek minket velük. Annak például, amikor a férfi „mi bajod?“ – jellegű tapogatózására rávágjuk, hogy: semmi – hadd találgasson a nyomorult (bár többnyire nem szokott) –, lassan külön szakirodalma van. Persze lehet ezt úgyis nézni, hogy balfaszok vagyunk, amiért nem mondjuk meg kerek-perec: az a bajom, édes szívem, hogy egy töketlen hülye vagy – és nyilván ez az álláspont a megszokottabb, de lehetne akár onnan is nézni, hogy bizonyos esetekben jogos elvárása a nőnek, hogy élete párja legalább halványan sejtse, mi az, amivel kivívta a pengeszájat.

Azt pedig már végképp csak zárójelben jegyzem meg, hogy a férfiak sem kommunikálnak minden esetben olyan könnyen megfejthetően, és a férfidurca sokszor legalább olyan komikus mint a női „semmizés“.  Azt pedig egyáltalán nem említem meg (becsszó, akkor  csöppent ide és kenődött mondatokká, amikor nem figyeltem, nekem semmi közöm hozzá), hogy a férfiak szembesítése saját homályos megnyilvánulásaikkal korántsem szokott olyan együttnevetéses közegyetértésbe torkollni, mint amikor minket állítanak pellengérre.

Na, de nem is erről akartam írni – csak egy kicsit elkalandoztam –, hanem arról, hogy miközben azzal már tisztában vagyunk, hogy a férfiakat milyen kulcsmondatokkal lehet kihozni a béketűrésből, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy nekünk, nőknek olyan megnyilvánulásaink is vannak, melyekkel egymás zsebében fenjük fényesre a machetet. Én természetesen semmilyen fegyvert nem hordok a zsebemben, híresen toleráns és béketűrő vagyok, így az alábbi mondatok engem abszolút hidegen hagynak, és csakis a többi nő lelkében okoznak némi gyilkos ösztönt ébresztgető frusztrációt.

1. „Próbálok hízni, de sehogy sem megy”

Akkor (tehát manapság), amikor a „hány kiló vagy?” kérdése sokkal fajsúlyosabb a „mennyi az IQ-d?”-nál, amikor nemcsak a nők, de a férfiak is vérthugyozós harcot folytatnak, hogy a mérleg nyelvét a helyére idomítsák, akkor egy ilyen mondattal könnyen közellenséggé válhat... az, aki nem fél kimondani... vagy csak simán meggondolatlan. Tekintsünk most el attól, hogy a soványak magányos harca a plusz kilók felszippantásáért tényleg, tényleg nagyon szomorú és kemény küzdelem lehet. Mert ki a faszt érdekel ez akkor, amikor a többség azon fáradozik: fut, lovagol, síel, zumbázik, kengurutalpon szökdécsel, norbi-dobozosoktól zöldül, alakformálásba fekteti a család vagyonát és ki tudja még, hányféleképpen alázza meg magát a fogyás érdekében? Kit?

2. „Mi sosem veszekszünk”

Na, most lettem ideges, ahogy ezt leírtam. Képzeljétek, állítólag vannak párok, akik sohasem veszekednek! (Aki most bólogat otthon, hogy „igen, mi is ilyenek vagyunk”, azt kérem, jelentkezzen a WMN-szerkesztőségében egy érzéstelenítés nélküli körömletépésre. A beavatkozást én fogom személyesen elvégezni.) Egyrészt azt akarom tudni, hogy ez hogy lehet? Ha úgy, hogy minden konfliktust verekedéssel intéznek el, akkor nem bánom, megbocsátok. De ha tényleg-tényleg mindenben egyetértenek, amiben nem, azt pedig szépen csendesen összecsisszantják, akkor oda akarok költözni. Nem fogok zavarni tényleg. Egyáltalán. Csak kicsit felkavarom az állóvizet, és már megyek is.

3. „Pistike sosem hisztizik, és mindig mindenből kitűnő... pedig még csak óvodás”

A bezzeganyukák bezzeggyerekei közhely ugyan, de mégsem lehetett kihagyni a felsorolásból, ugye, megértitek? Ez amúgy az anyák problémája csak, úgyhogy aki gyerekáldástól mentes életet él, az nyugodtan görgessen tovább. Egyrészt, mert nem érinti a kérdés, másrészt, mert nem bírom, ha az ilyen kis rüfkék itt lábatlankodnak. De vissza azokhoz a nőkhöz, akik bambiszemmel állítják, hogy az ő gyerekük magától nő-nődögél, nincs vele dolog, sőt! Soha nem túrja az orrát, mindig rendet tart a szobájában, a házit magától írja meg, néha csak úgy elmosogat, aztán megmasszírozza fáradt édesanyja talpát, majd egyedül elmegy az iskolába, és a doktori cím megszerzéséig (amit délután négyre meg is old) haza sem tér onnan.

Az ilyen anyukák olyanok, mint a sav. Odacseppennek melléd, ha nem vigyázol, és lyukat marnak a béketűrésedbe, amin keresztül az indulataid kifolynak, és szerencsés esetben rajtuk vezeted le őket.

4. „...és még négyet!”

Jó, bevallom, ezt csak megérzés után írtam, aztán utánanéztem neten, hogy helyes-e ez a megérzés. Mert valójában nincs személyes tapasztalatom. Inkább csak sejtem, milyen lehet az, amikor az aerobic-óra végén már az utolsókat rúgod, amikor olyan fáradt vagy, hogy az azonnali végelgyengüléses elpatkolás elkerülése érdekében azt kell mantráznod: „vegyél levegőt, vegyél levegőt, vegyél levegőt”, és ekkor a szálkásra gyúrt edzőcsaj széles mosollyal helyben szökdelés közben azt mondja, hogy: „na, és akkor még négyet”. És azt is el tudom képzelni, hogy az elgyötört testű és lelkű embernek ilyenkor az járhat a fejében, hogy: „most odamegyek, letépem magamról az átizzadt sztreccs-edzőnacimat, a nyaka köré tekerem, és addig szorítom, míg örökre benne szakadnak a még-gel kezdődő mondatok”. De lehet, tényleg lehet, hogy ez puszta fantazmagória.

5. „Két perc alatt összeütöttem egy kis...”

Na, menj a picsába! Ezt csak azért húztam ki, hogy időt spóroljak a szerkesztőknek. (Nagyvonalú vagy, Anett! Kösz az egész szerk. nevében!) Nem titok, hogy én magam nem vagyok nagy konyhatündér. Nem vagyok büszke erre a fogyatékosságomra, de ennél súlyosabb szégyellnivalóim is vannak, úgyhogy a bűntudatomat inkább azokra pazarolom. Ettől függetlenül frászt kapok a nőktől, akik – Stahl Juditot játszva – öt perc alatt ütnek össze egy háromfogásos menüt, míg én ennyi idő alatt mindössze arra a teljesítményre vagyok képes, hogy elvergődjek a sarki kisboltig előre csomagolt szendvicsért. Jó, jó... ez nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Oké. De hát ettől még lehetne csendben is összeütögetni, nem? Talán nincs igazam... miért ne dicsekedhetnének? Igen... lehet, hogy igazságtalan vagyok. De kit érdekel??? Én vagyok az író, ahhhahahaha.

6. „Csak felkaptam, ami először a kezembe akadt

Én nem tudom, hogy van ez, de vannak nők, akiknek tiszta, vasalt, színben és anyagban harmonizáló darabok akadnak a kezükbe az olyan reggeleken is, amiken még érződik a hajnal szaga. Kikérem magamnak!

Tudjátok, miben lennék én, ha azt venném fel reggelente, ami először a kezembe akad? Vécépapírban.

De ha nem akarok aljas lenni, és a szekrényre szűkítem a helyet, ahonnan reggel valami először a kezembe akadhat, akkor se lenne köszönet abban az összeállításban, amit sikerülne felkapnom. Ja, azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ilyen előszörkézbeakadósan öltözködő mindig tüchtig nőknek valahogy a sminkjük is makulátlan, pedig az is pillanatok alatt és vakon készült. Szinte nem is. Csak egy kis spirál és ajakfény. Méghozzá pont annyi idő alatt, amennyi alatt én fogkrémet nyomok a fogkefémre... ami aztán lefordul onnan.

Igen, ez egy agresszív, rosszindulatú, túlzó írás. És igen, jólesett... annyira, hogy abba sem bírom hagyni. Mert tudjátok, kiktől kapok még agyvérzést? Azoktól, akikkel mindig minden rendben van, jól érzik magukat a bőrükben, és úgy általában rohadtul kiegyensúlyozottak. Meg tudjátok, kiktől még? Aki folyton panaszkodnak, hogy szar a házasságuk, szar a munkájuk, szar az életük. Meg tudjátok, kiktől még? Valószínűleg már agyvérzést is kaptam. Ez az egész ámokfutás ennek a következménye. Elnézést kérek.   

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/master1305