WMN-Milli

–

Zolival nagyjából egyszerre kezdtük el megosztani magunkról és magunkból a külvilágnak azt, ami rájuk tartozik. Néhány éve ismerjük egymást, gyakorlatilag nem nagyon tudtam elmenni eddig olyan bulira, divatbemutatóra vagy másmilyen rendezvényre, ahol ő ne lett volna ott. Sőt, azóta igazi filmsztárrá nőtte ki magát, legutóbb Till Attila Tiszta szívvel című filmjében játszott  – főszereplőként – egy apahiányban szenvedő kerekesszékes bérgyilkost.

Zoli egy születésekor esett orvosi műhiba miatt tényleg kerekesszékben éli az életét.

Deréktól lefelé béna, sohasem volt képes járni. Viszont annyi minden másra képes, amire mi nem vagyunk azok, hogy azt felsorolni is nehéz.

„Akármerre megyek, akármilyen rendezvényre vagyok hivatalos, mindenhol nagyon kedvesek és segítőkészek velem. A »kétajtós szekrény« kidobóktól kezdve az ott szórakozó vendégekig. Nem kell sorba állnom, előre engednek, sorfalat állnak, sőt: még olyan is előfordul, hogy a szórakozó vendégek önkéntes testőreimmé válnak. Kevésszer fordult elő, hogy valaki rossz arc volt velem."

Közben odajön az asztalunkhoz az alapítvány egyik dolgozója, és elé tesz egy cetlit, majd közli, hogy megint kapott egy szerelmes levelet. Ő elmosolyodik, és megjegyzi, hogy igen, ez azért előfordul vele...

Azt már megszokta, hogy a bulikban nemcsak óvják és segítik, hanem odajönnek hozzá, közös fotót készítenek vele, a filmjéről kérdezik, de ezt egyáltalán nem bánja. Még akkor sem, ha ezzel esetleg megváratja a barátait, mert imád beszélgetni. Annyira, hogy végig tudná dumálni az egész életét. Sőt, tulajdonképpen végig is dumálja. És ez azelőtt sem volt másként, hogy ismert ember lett belőle. Már akkor is kiváltságosnak érezte magát a kerekesszéke miatt.

„Én mindig próbáltam kiváltságként tekinteni a mozgássérültségre. Persze vannak nehéz pillanatok, például, amikor egyedül kell utaznom... vagy egyedül kell beraknom a széket az autóba, főleg télen, olyankor a közlekedés is sokkal nehezebb. Régebben pedig pláne sokkal nehezebb volt, amikor még ennyire sem volt kiépítve az akadálymentes közlekedés a városban” – meséli.

Legelőször hétévesen tudatosult benne, hogy ő másmilyen, mint a többiek. Ekkor kezdte az iskolát, és ekkor érezte először, hogy segítségre van szüksége. Ám amikor 14 éves lett, és belépett a kamaszkorba, rettenetesen mélyre került. Akkor szembesült vele, hogy az ő pályaválasztási lehetőségei jóval szűkebb skálán mozognak, mint egy átlagos kamaszé.

Nem volt hajlandó megbékélni azzal a tudattal, hogy ő vagy informatikus lesz (ezt a munkát könnyű ülve végezni), vagy egy olyan ember, aki az autók között kéreget.

„Anya rugdosott ki ebből a válságból. Egy kicsit úgy voltunk akkor, hogy mi vagyunk ketten a világ ellen. Anya egyedül nevelt fel, és egyáltalán nem volt egyszerű dolga. Én ráadásul 14 éves koromig nem voltam ennyire jövős-menős, mint most, így nem volt olyan sok barátom sem.”

A karrierjét végül akkor kezdte el építeni, amikor Magyarországon is megjelent a hivatalos bloggerkedés. Zoli az Instagramot választotta, és Wheelchairguy néven kezdett posztolni. Tudatosan választott angol nevet, mert szerette volna, ha a nemzetközi közönség is könnyebben megtalálja. Az oldalával konkrét célja volt, de azt álmában sem gondolta, hogy ebből komoly karrier lehet.

„Tudod, mit tapasztaltam? Kevésbé érdekli az embereket, hogyan mászok meg nyolc lépcsőt, mint az, hogy ide megyek meg oda megyek” – mondja. „Miután mindenhol ott voltam, és ezekről hírt is adtam, elkezdtek az utcán is felismerni. Utána pedig jött Tilla és a filmszerep is.”

Hogy miért csinál szinte mindenből poént? Zoli válasza egyszerű és logikus.

„A nevetésre a feszültségoldás miatt van szükség. Nem emlékszem olyanra, hogy miután valaki megbántott, én tartósan haragudtam volna rá.

Ha azon keseregnék, hogy mennyire szar helyzetben vagyok, akkor nagyon gyorsan beleőrülnék ebbe az egészbe.

Vesztettem már el mozgássérült barátomat, az én állpotomról sem lehet tudni, mikor rosszabbodik, és úgy vagyok vele, hogy addig éljem meg a dolgokat, amíg lehetőségem van rá. De nincs a fejem fölött egy határidőnapló, hogy számon tartsam, bármikor vége lehet az életemnek.”

Zolinak persze vannak mindennapi problémái is. Például az, hogy későn kelő. Képtelen időben fölkelni az ágyból, mert imád sokáig aludni, és ezzel őrületbe kergeti a barátait. A sikerei miatt pedig rá is ugyanúgy irigykednek az emberek, mint más sikeres ember esetén. Az eredményei miatt kapja a legtöbb beszólást.

„Lehet, hogy tíz év múlva már nem lesz ilyen nagy dolog, hogy én jövök-megyek itt a kerekesszékemmel, hanem sokkal inkább természetes lesz ez a helyzet. Mondjuk, tíz évvel ezelőtt még jóval kevésbé voltak elfogadók az emberek. De azt is tapasztalom, hogy nagyjából három éve megállt ez a nyitás, stagnál a fejlődés, az érzékenyedés. Szerintem nem is kifejezetten a fogyatékkal élőket nem fogadják el, hanem egymást és önmagukat. Azt látom, hogy sokan most egyértelműen és intenzíven utálkoznak.”

Fenyvesi Zoli szerint a javulást az hozná el, ha közösségekben gondolkodnának az emberek. Ebben van az erő és a jövő, mert ő sem lenne most sehol, ha nem volna körülötte egy erős közösség, ha nem találta volna meg a Suhanj! Alapítványt vagy a filmes bandát. Sőt, mára már a cseppet sem a nagy befogadóképességéről híres divatszakma is a keblére ölelte:

„Annyira jó, hogy itt vagy te is köztünk” – súgják a fülébe a divatbemutatókon.

És tényleg... mennyire jó!

Szöveg: Szentesi Éva

Az Adj egy okot! # mosolyogj kampányfotóin a szereplők azt mutatják meg, hogy milyennek látják az utca emberét ma (bal oldali kép), illetve milyennek szeretnék látni őket (jobb oldali kép). Sorozatunk következő szereplőjéről szerdán olvashattok. A Kovács Patríciáról, Hlatky-Schlichter Hubertről és a D. Tóth Krisztáról készített anyagainkat ITT, ITT és ITT tekinthetitek meg! Addig is nézzetek át a Stíler blogra, ahol a kampány többi szereplőjével, köztük Mádai Viviennel is találkozhattok!

Fotó: César G. Touset

Smink: Tóth Edina és Hargitai Lilla, Marionnaud. Sminkhez használt termék ITT.

Haj: Radván Simon

Styling: Kiss Márk