–

Az önmagukban állandóan kételkedő, önmarcangoló emberek álmatlanul forgolódnak egy fellépés vagy előadás előtt, és amiatt tépelődnek, vajon mikor leplezik le őket, mikor derül fény az alkalmatlanságukra. Szentül hiszik, hogy eredményeik kizárólag a szerencsés csillagállásnak tudhatók be, és nem a képességeik, erőfeszítéseik segítették őket azok elérésében. Belső megélésük szerint ők valójában szemfényvesztők, és csak idő kérdése, hogy valaki elkiáltsa magát: „A király(nő) meztelen.” Biztosra veszik, hogy leleplezésük egyszer megtörténik, és a nagy csalás nem tarthat örökké.

Cseppet sem meglepő, hogy az imposztor-szindrómától, amit először Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írt le 1978-ban, általában nők szenvednek. Közülük is elsősorban a  magasan kvalifikált, komoly teljesítményeket elérő személyek a leginkább érintettek. Hiába végez ma több nő az egyetemeken, mint férfi, hiába bizonyítja nap mint nap a rátermettségét a munkahelyén, nagyon sokan belül folyamatosan kételkednek önmagukban. Az eredmények, a sikerek mit sem változtatnak az állandóan a fülükben duruzsoló hangon, ami arról próbálja meggyőzni őket, hogy alkalmatlanok a feladatra.

Ráadásul a sikeres nők megítélése korántsem pozitív. A női vezetőket ritkán tartja szerethetőnek a környezetük, mintha a nők esetében a siker szakadékot húzna közéjük és környezetük közé.

Az imposztor-szindrómában szenvedők számára a száz százalék jelenti a minimumot, a tökéletes az elfogadhatót. Ők olyan gondolkodási láncokat alkalmaznak, amelyek negatívan színezik át a valóságot.

„Ha valamit nem tudok, akkor semmit nem tudok.” „Ha valami nem sikerül, akkor egy csődtömeg vagyok.” Ilyen és ehhez hasonló, úgynevezett gondolkodási hibák teszik számukra nehézzé a reális helyzetértékelést. Ezek az emberek hiába kapnak elismerést, igazából nem segít rajtuk. Ahogy egyre több sikeres emberrel kerülnek kapcsolatba, érzik úgy hogy ők nem tartoznak, nem tartozhatnak közéjük. Az imposztor-szindróma kezelésére létrehozott munkahelyi női mentorprogram azért vallott kudarcot, mert a mentorált úgy érezte, hogy a mentor egy szupernő, akihez ő soha nem fog tudni felnőni. Az összehasonlítás tehát csak még inkább életben tartja az imposztor-szindrómát.

Mit tehetsz ellene?

Nem kell bepánikolni, ha esetleg felismersz magadon néhány tünetet,  mivel az imposztor-szindróma kezelhető. Fontos az, hogy fogadd el: a siker a tiéd. Máshogy megközelítve: ahogy lehet neked cipőd, táskád, házad vagy autód, úgy lehet sikered is. Sikered, amiért megdolgoztál, és ettől a tiéd.

Fontos, hogy ne hasonlítgasd magad másokhoz. Az összehasonlítás magaddal szembeni erőszak. Minden alkalommal, amikor összehasonlítod magad valaki mással, bántod magadat. Azért, mert valamikor régen ezerszer meghallgattad, hogy „Bezzeg a szomszéd kislány…”, ma már nem kell magadnak mantrázod, hogy mások mennyivel jobbak, többek, mint te. 

Megoldást hozhat a sikernapló, bármilyen furán is hangzik. Ha havonta, kéthavonta összeírod milyen sikereket értél el az utóbbi időben, vagy honnan hova jutottál, mi mindent „raktál le az asztalra”. Olvasd vissza ezeket egy év elteltével, és te magad is rájössz, hogy újra és újra képes vagy elérni a kitűzött célokat, a siker nem egy véletlenszerű állapot az életedben. 

Orvos Tóth Noémi

Kiemelt kép: Getty Images/Eric Charbonneau/VF/Getty Images for Vanity Fair

Az írás eredetileg a Mai Pszicho oldalán jelent meg.