–

Azt hiszem, valami elindult. Senki nem vádolhat pesszimizmussal, borúlátással vagy negatív attitűddel, mert őszintén tudok örülni annak, hogy négy ember kulturáltan elmondja a véleményét egy sokakat foglalkoztató témával kapcsolatban... ráadásul úgy, hogy helyenként még egymás szemébe is néz. Sőt, még a vitahelyzetre is sor került Veiszer Alinda január 24-i műsorában. Az adás első felében András Krisztina, az Olimpiai Védnökök Testületének alelnöke és Fodor Márk, az Olimpiát? Ne. mozgalom szóvivője cseréltek eszmét a játékok megrendezésének gazdasági kérdéseiről. Őket követte Kemény Dénes, a Budapesti Olimpiai Mozgalom egyik alapítója, a Budapest 2024 pályázat egyik arca, valamint Hajnal Miklós, a Momentum Mozgalom elnökségi tagja.

Már a közgazdasági kérdésekben is kerültek elő olyan szempontok, megközelítések, amelyek kitárgyalása megérne egy külön adást, számomra mégis Kemény Dénes szavai voltak igazán gondolatébresztők. Vagy inkább kijózanítók.

Az elmúlt napokban a címlapok leginkább azzal foglalkoztak, hogy a vízilabda sportág egyik legkiválóbb szakembere maga is támogatná a népszavazást, az időzítéssel van gondja, miközben ennél sokkal, de sokkal súlyosabb mondatok hagyták el a száját, és ez az ügy szempontjából jóval lényegesebb.

Azért lenne fontos mindenkinek látnia ezt a beszélgetést, és meghallgatni Kemény Dénest, mert rajta keresztül könnyebb megérteni, miért sorakoznak fel az olimpiai bajnokok, ismert sportolók az ügy mellé még akkor is, ha bennük is felmerülnek kételyek, és ők is abban az országban élnek, amelyben (még) nap mint nap lehet olvasni a nyílt lopásokról, közpénzzel való visszaélésekről, elherdált EU támogatásokról szóló híreket. Az vizes VB elszállt költségeiről nem is beszélve.

Egész egyszerűen nem tudnak elvonatkoztatni a saját élményüktől.

Egyébként ez volt az, ami engem is nagyon sokáig ott tartott a rendezés gondolata mellett, mert egy olimpián vagy egy paralimpián részt venni valóban csoda. Igazi álomvilág két-három hétig, megfejelve ezt egy valódi katarzissal azon kevesek számára, akik a dobogó legfelső fokára is felállhatnak. Tényleg azt kívánja ilyenkor az ember, hogy bárcsak át tudna adni belőle mindenkinek egy kicsit.

Én viszont arra jöttem rá, hogy ezt képtelenség végigcsinálni úgy, ha valaki nem akarja ezt minden porcikájával. Kemény Dénes, a vízilabda válogatott minden tagja, Szilágyi Áron és Kozák Danuta is úgy csinált végig minden egyes edzést, úgy kelt fel minden reggel, hogy mindent meg akar tenni a sikerért, minden áldozatra és lemondásra hajlandó volt ezért. Hiába csörgette volna meg őket az edzőjük minden áldott reggel, hogy indulás, képtelenek lettek volna erőt venni magukon a hitük és az elszántságuk nélkül.

Hogy ez a hit és elszántság tényleg megvan-e a többségben, az pedig csak egy népszavazással derülhet ki.

Kemény Dénes a bajnok szemszögéből beszélt, arról, mekkora élmény volt neki, amikor egy erdélyi faluban a vasárnapi mise alatt nézték az ottaniak a meccsüket, és óriási örömet okoztak másoknak a sikereikkel. Szerinte ez a hatása egy olimpiai győzelemnek, ezért éri meg részt venni olimpián. Ő ezt a fél órát vagy órát látja csak az egészből, a jéghegy csúcsán megcsillanó napfényt, de a víz alatti rideg valóságot már nem.

Hogy a mámoros ünneplés után jönnek a szürke hétköznapok.

És azok az emberek, akik a templomban nézték a meccset, együtt sírtak a csapattal a meccs lefújásának pillanatában, és kicsit ott érezték a nyakukban az aranyérmet, amikor a fiúk felálltak a dobogóra, na, azok az emberek tíz perc múlva már lehet, hogy a földúton battyogtak haza a közmű nélküli házukba, és számolták ki az ebédlőasztalnál, hogy vajon jut-e meleg étel a gyerekeknek iskola után. Csak, hogy én is egy szélsőséges példánál maradjak.

És azt hiszem, pontosan ezt takarja el az az érzelmi szemellenző, amelyet az olimpia gondolata a szemük elé húz. Nem látják, hogy nem mindenki született bajnoknak, és attól, hogy két hétig annak érzi magát, még nem lesz ott nála a vitrinben az aranyérem.

Ehhez társul az az alapvető viszony a korrupcióhoz, amelyet a magyar társadalom szinte egésze képvisel, és amit Kemény Dénes tökéletesen megfogalmazott: „Máshol nincs? Pont csak az olimpiánál baj, hogy korrupció van?” Na, ez volt az a pillanat, amikor belesüppedtem a fotelbe... és görcsbe rándultak az izmaim.

Az összképhez hozzátartozik, hogy épp aznap délelőtt néztem egy beszélgetést Martin József Péterrel, a Transparency International ügyvezető igazgatójával, aki elmondta,

Magyarországon nagyjából úgy tekintenek az emberek a korrupcióra, mint a levegőre. Hozzátartozik a mindennapokhoz, és a legtöbben azt érzik, nem lehet ellene tenni semmit, együtt kell élni vele.

Ezután gyakorlatilag azt mondja Kemény Dénes, hogy: hát, mindenhol lopnak, akkor legalább olyasmit lopjanak szét, ami (szerinte) valami fantasztikus dolog, és a boldogság egyik forrása. Egy sportolónak az, sok szurkolónak is. Bár szerintem az élhetőbb hétköznapoknak is baromira tudnának örülni az emberek.

Tényleg örülök, hogy elindult egy társadalmi párbeszéd, és felszínre törtek ezek a gondolatok, érzelmek, így saját magamnak is meg tudtam fogalmazni, miért álltam ki az ügy mögül azután, hogy hosszú évekig támogattam, hittem benne, és ez valóban katalizátora lehet a változásnak, egy másfajta szemléletnek, meg talán az egyéni érdekeken felül is tudunk kezelni egy olimpiát. Hogy talán ez lesz az az ügy, amelyben a politikus, az építtető, a rendezvényszervező és a marketinges szakember is félreteszi a saját meggazdagodásának lehetőségét, és megpróbál felhagyni a bejáratott eljárási módokkal, így az egész folyamat elindul egy tisztább, legálisabb úton.

És akkor ott ül a stúdióban Kemény Dénes, aki kimondja, hogy nem a korrupcióval van a gond, hanem azzal, hogy csak az olimpiánál vesszük elő.

Ez az a pillanat, amikor igazán örülök annak, hogy az arcomat a tükörben látom... és nem valamelyik óriásplakáton.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Giorez