Agyas közösségi játék egy krimóban, Magyarországon? – Bizony, ilyen a kocsmakvíz!

–

Ifjúkori barátokkal ünnepeltük egyikünk kerek születésnapját

A társaság a negyvenesek-ötvenesek szokásos menetrendje alapján tolta maga előtt a bulit, ettünk, ittunk, beszélgettünk, táncoltunk. A torták után azonban új irányt vett az esemény: az ünnepelt egyik gyermeke, egy egyetemista ifjú vezényletével kvízjáték kezdődött. Tudtuk, vagy úgy gondoltuk, tudjuk, ez mit jelent: kérdéseket kapunk, mindenki felírja a válaszát egy papírra, aztán valaki nyer. A lényeg valóban ez volt, csak nem egyéni játék formájában.

Csapatokat alkottunk, külön asztaloknál dugtuk össze a fejünket

A kvíz öt fordulóból állt, fordulóként eltérő szabályokkal, hol egymáshoz lazán kapcsolódó, hol tematikus, hol összevissza kérdésekkel. Volt, amelyiknél választhattunk a válaszlehetőségek közül, volt, amelyiknél nem. Volt, hogy csak zenéket kellett (volna…) felismerni pár másodperc után. Vagy sztárokat képről. Vagy sportolókat, akik nyertek valamit. (Itt azért örültem kicsit, hogy érdemben hozzászólhatok a csapatom teljesítményéhez.)

Rengeteg kérdés volt, mert még a fordulókon belül is akadt, hogy egy később világossá vált szervezőelv alapján kellett összeállítani őket.

Egy szó, mint száz: afféle mini elmebajnokság volt, egy nagyon aprólékos kérdezz-felelek, ahol mindig lehet(ett) egy kérdéssel több. Nem az volt a tét, milliomosok leszünk-e, mindent vagy semmit viszünk-e haza. Csak az, hogy szórakozzunk, és

a) örüljünk, ha valamire tudjuk a választ

vagy

b) bosszankodjunk, ha utólag jöttünk rá, hogy tudtuk

Kihagytam valamit? Ja, igen: hogy

c) fogalmunk sem volt a válaszról…

A kvízmester, az említett egyetemista srác, mint egy rutinos műsorvezető, némi technikai segédlettel levezényelte a játékot, összesítette a pontokat, eredményt hirdetett (csapatunk gigászi küzdelemben, alig egy-két ponttal maradt le az utolsó előtti helyről), én pedig siettem gratulálni neki, mert nyilvánvaló volt, hogy az egyórás játékba a legtöbb szellemi energiát neki kellett beleraknia. És igen jól vizsgázott.

Tőle tudtam meg, amit talán illett volna tudnom, hogy a kvízjáték Magyarországon ma is élő, népszerű műfaj, a közösségi szórakozás egy formája.

A kocsmakvíznek hatalmas hagyománya, lelkes törzsközönsége van

Magyarországon is jól szervezett, működő struktúráját sokan szeretik. A résztvevőket a játékszenvedély, a közös szórakozás öröme, és nyilván valamennyire a személyes, szellemi hiúsága motiválja, semmi esetre sem holmi drága nyeremény, esetleg öt perc hírnév.

A részletekről régi ismerősömet, a nagy kvízbarát Guber Pétert kérdeztem, aki még egyetemistaként kezdett játszani, most pedig munka mellett szakít magának időt a barátaival, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel eltöltsön pár órát valamelyik fővárosi pubban egy-egy játék kedvéért. Elmondta, hogy milyen komoly szervezettsége van ennek a „kocsmasportnak” kis hazánkban is. Nem meglepő módon a kocsmakvíz angolszász területről származik, a pubquiz magyarországi változata.

„Itthon három nagyobb kvízjáték-szerveződés van, mindegyiknek saját versenyei, saját szabályrendszerrel. A játékok lebonyolítása eltér, a lényege persze ugyanaz mindegyiknek.

A kocsmakvíz főként csapatok versenye, többnyire összeszokott, régebbi baráti társaságoké, akik kizárólag a játék iránti szenvedélyből vesznek részt a kvíz-sorozatokban.

Én is leginkább a szokott társaságommal megyek, amiben akadnak „specialisták”, akiknek megvan a maga területe, amiben jók. Igaz, nem okvetlenül mindenkinek más a saját erőssége, így aztán ritkán tudunk nyerni, de nem is ez a legfontosabb” – mondja Péter.

A kocsmakvízek jobb megismeréséhez érdemes felkeresni például a két legnépszerűbb hazai szervezet honlapját

A Quiz Night lebonyolításában kissé nagyobb szabású, a különböző versenyek győztesei egy évi nagy döntőben is összemérhetik tudásukat. Ott már értékesebb nyeremények is lehetnek, de Péter is siet leszögezni, kocsmakvízt nem a nyeremény miatt játszik az ember.

„Az, hogy egy helyi versenyen leginkább egy-egy üveg ital vagy hasonló a győztes jutalma, a lényeget szimbolizálja: hogy itt a játék és a tudás öröme a motiváció. Azért is van persze ez, hogy ne legyen érdemes csalni a játék alatt. Nincs túlbonyolítva technikailag egy kvíz, ha valaki akarna, könnyen puskázhatna, mondjuk, a telefonjáról, de nem éri meg, miért kellene csalni, ha két üveg sör a tét?” – teszi hozzá Peti, akinek a sport a „specialitása”, ami a kérdéseket illeti.

A másik, felettébb népszerű kvíz-sorozat a Pub’s Culture, mi is ezt játszottuk az említett alkalommal), ennek honlapján is mindent megtudhatunk a részletekről, és asztalt is foglalhatunk egy adott játékhoz. Ez ötven alapkérdésből áll, amelyek – mint a szerzők fogalmaznak –, „az élet bármely területéről szólhatnak és szólnak is”!

Így aztán nem egyszerű „jolly jokernek” lenni egy csapatban, olyan kulcsembernek, aki mindenhez ért, és mindenre van jó tippje. De akadnak ilyenek is…

A Honfoglaló játék netes vagy tévés változatából is ismerhetünk olyan résztvevőket, „csodabogarakat”, akik hihetetlen lexikális tudással vagy széles műveltséggel rendelkeznek, és pillanatok alatt lenyomják a mezei játékosokat. Nem kell ehhez okvetlenül egyetemi professzornak lenni, mert az úgynevezett műveltségi vetélkedő valójában ritkán szól a szigorúan vett általános műveltségről.

Akadnak valódi professzorok is. Régen ők voltak azok a kicsit fura kinézetű, enyhén megszállott játékosok, akik a köztévé klasszikus vetélkedőiben egy hangszóróért vagy étkészletért is örömmel „harcoltak”, mert a saját tudásuk okozta büszkeség volt a motiváció.

„Nem is hinnénk, milyen arcok vannak, egyszerűen képtelenség lépést tartani némelyikkel egy egyszerű, pár téma iránt érdeklődő kvíz-barátnak” – erősíti meg a fentieket Péter. „Én évek óta játszom, de igen ritkán tudtunk bármilyen fordulót megnyerni, a tematikus kvízekben olykor akad azért sikerélmény. De maga a játék a lényeg!”

A kocsmakvíz a legdemokratikusabb játékok egyik formája

Mindenki számára elérhető, és semmilyen különösebb előképzettség nem kell hozzá. Valaha, amikor a tömegszórakoztatás technikai feltételei meg sem közelítették a mai lehetőségeket, a televízióban is sokkal inkább a játékos és a kvízmester „párbajáról” és az adott területről szólt egy-egy műsor. Lehet, hogy ezek között van néhány, ma már valóban elég avíttnak tűnő formula is, de Egri János vagy Vágó István régi népszórakoztató műsorainak megvolt a maga bája. A ma már viccesnek mondható nyereményekkel együtt.

Arra még emlékeztek, amikor a Kapcsoltam című, betelefonálós kvízműsorban annak idején a fél ország imádkozott telefonvonalért, hogy Rózsa György arcát nézve feleljen ilyen-olyan feladványokra, az elképzelhetetlenül magas, tízezer forintos nyereményért?

A kereskedelmi televíziók hazai megjelenése után a tévés vetélkedők evolúciója felgyorsult

Jöttek a mind látványosabb külsőségek között forgatott műsorok, ha valaki a szellemi izgalmakon túl olyanokra vágyott, hogy elsüllyed-e a rosszul felelő versenyző, vagy könyékig turkál-e valaki a húszezresekben, netán diplomatatáskák zárjainak csattanása adja a katarzist (bennük a jól kötegelt lóvéval), az mindenképpen megtalálta a neki megfelelő vetélkedőt. De a kvíz (jelentése többek között: rejtvény, vizsga) lényege ma is a csillogó külsőségek mögött lapul: a kérdező és a válaszoló izgalma, a tudás öröme.

Hogy közben enni-inni, táncolni vagy barátkozni is lehet, az már csak hab a tortán. Vagy a sörön.

Somos Ákos

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images