A romantikus madár, aki a víz alatt repül: a pingvin
A szerelmesek napjának környékén világszerte jelennek meg írások arról, hogy példát vehetünk a szerelem terén a pingvinekről. Megpróbálom most megfejteni, hogy miért nem a szintén monogám kurta farkú szkink nevű gyíkra lábadnak könnybe a homo romanticusok. Kökéndy Ákos írása.
–
Amikor az ember pingvin, nem nagyon tud megszabadulni attól, hogy minduntalan pincérnek vagy karmesternek nézzék. A világban számtalan helyen fedezhetünk fel egyensúlyra törekvést. Ilyen például az is, hogy a leghíresebb éttermek és operaházak szinte kizárólag az északi féltekén találhatók, a pingvinek meg a délin. (Sidney kivétel, a két halmaz metszetében terül el!) Ez a finom harmónia megjelenik a munkamegosztásban is, hiszen a karmestereknek, de még a pincéreknek sem kell a víz alatt kardszárnyú delfinek vagy leopárdfókák elől menekülniük, míg a királypingvin simán leéli az életét összhangzattanórák nélkül, és nem csúfolják, ha rossz helyre teszi a desszertes villát. Érdemes tehát a helyén kezelni mindent, és örülni annak, ami van!
A pingvin bár madár, de annak elég extravagáns. Puszta létével rengeteget tesz az előítéletek fellazítása érdekében, és alibit is szolgáltat sokunknak.
A pingvin pontosan tudja, hogy a legegyszerűbb dolgokat is lehet élvezni. Nem kell mindenkinek gyönyörű lombkoronában, pihe-puha fészekben szövögetni az álmokat a családról meg a hűségről. Ebben a puritán hozzáállásban persze sokat segít nekik, hogy a költőhelyükön nincs sehol egy fa, de még egy bokor sem, csak kövek vannak mindenhol.
Amikor a hím családot akar alapítani, elindul tojót keresni. Ha megtetszik neki valaki, akkor megkérdezi, hogy van-e már párja? Ha van, akkor szomorúan tovatotyog, ha viszont nincs, akkor tovább beszélgetnek. A közös olvasmányélmények (Penguin kiadó), filmek és youtuberek hatására elhatározzák, hogy innentől kezdve egy párt alkotnak. Ekkor jön az igazi romantikus pillanat, a fiú elszalad a legközelebbi ékszerboltba (kőrakás), és egy gyönyörű kővel a csőrében érkezik vissza, amit átad a lánynak. A kő nem zafír, nem gyémánt, de legalább sokkal nagyobb, mint amit gyűrűbe szoktak foglalni az anyagiasabb egyedek. Csak ezután a ceremónia után párzanak, ami minimum úriemberes jólneveltségről tanúskodik. Ha az eddigi jelenetek még nem lennének ismerősek, akkor azt hozzátenném, hogy a párzás után a hím kimegy a tengerre halat fogni. Na, ugye, hogy ez már tényleg szinte emberi sors!
A pingvin szárazföldi élete a lakótelep és a kavicsos strand különös keverékén zajlik.
Elképesztő sűrűséggel vannak egymás mellett a kis kör alakú – a párok közös munkájával, kavicsokból felépített – fészkek, egy törülközőt sem lehetne már sehová leteríteni. Mivel nincs hangosbemondó, így a pingvinek kénytelenek nagyon figyelni egymásra, nincs elveszett gyerek, a hangjuk alapján messziről meg tudják különböztetni egymást. Azt is megfigyelhetjük a kolóniákban, hogy nem bosszantják egymást feleslegesen szőnyegek vasárnap reggeli porolásával, éjszakai falfúrással vagy hangos zenehallgatással.
A szárazföldön több „jármódjuk” van, mindegyik nagyon jellegzetes, és bekerülhetne a hülye járások hivatalos jegyzékébe.
A klasszikus „lúzertotyogást” az úszóhártyás lábakon mindenki ismeri. Ez annyira védjegyévé vált a frakkos madaraknak, hogy rendre felmerül, van-e nekik térdük? (A kérdés legalább annyira jogos, mint az, hogy az ember-menyasszonyoknak csak akkor van-e lába, ha az látszik, vagy akkor is, ha hosszú a szoknya? A magyar nyelvű Wikipédián az áll, hogy nincs térdük…)
A másik: a páros lábon ugrálás, amit próbáljon meg minden pingvin-térd-tagadó térdhajlítás nélkül, mondjuk, combgipszben kivitelezni. Ezt általában csak tornaórákon szokták gyakorolni, de vannak olyan fajok, amelyek méteres sziklákra is fel tudnak így ugrani. Akit már lökött hullám a tengerparti sziklának, vagy rántotta vissza onnan, az tudja értékelni ezt az ugrálós menekülési módot. (Combgipszben.)
A harmadik: a hason csúszás a havon. Lejtőkön sokszor alkalmazzák, mert sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudnak így haladni, mint totyogva, de rendszeresen érkeznek meg így a jeges vízből kiugorva is. Természetesen itt is a térdük segítségével tudják lökdösni előre magukat. Ezt a „jármódot” a pincérek és a karmesterek soha, de a visszaeső valentinista leánykérők rendszeresen alkalmazzák.
A madarak sikeresen meghódították a levegőt, aminek remek példája, hogy a pingvin a vízben él…
Persze nekik is nagy szükségük van a levegőre: nagyon hatékonyan tudják tárolni a vérükben, hogy a hosszabb merüléseket se kelljen búvármaszkban teljesíteni, különösen a nagyobb termetű jószágok jeleskednek több száz méteres mélymerüléssel, ami akár fél óráig is eltarthat. És eközben nem ám a túlélésért küszködnek, mint a mélybúvár bácsik-nénik, hanem vígan vadászgatnak halakra, tintahalakra, rákokra, ami elég oxigénigényes sport.
A pingvin olyan madár, aki remekül repül a víz alatt. Leginkább a sarlósfecske és delfin öszvérére emlékeztet, sarló alakú hegyes szárnyával eszelősen jól úszik, a delfinekre emlékeztető testalkata pedig olyan áramvonalas, hogy a leggyorsabb embereknél négyszer sebesebben szeli a vizet, száguldás közben is képes kiugrani a tengerből.
Csupa Rövid Katinkák ezek!
A nagyon hideg vízben is jól elvannak, mert a rövid és lapos tollaik között megmarad a levegő, ami remekül szigetel, és a bőrük alatt is jelentős mennyiségű zsírt tartalékolnak. A Déli-sark környékén hajótörést szenvedett Endurance-legénysége is csak azért élhette túl az összes viszontagságot, mert fókát ettek pingvinnel.
Ha valaki az élőhelyén szeretne pingvineket nézegetni, elég jó dolgokra számíthat. Minél délebbre megy ugyanis, annál nagyobb termetű fajokat lát majd. Az egyenlítőhöz közeli helyeken kisebbek lesznek, mint egy újszülött gyerek, viszont ők már állni is tudnak. A sarkkör felé pedig már egy átlagos nyolcéves magasságát is elérik, csak a szorzótábla helyett a jégtáblákat részesítik előnyben. A pingvinek ráadásul nagyon szelídek, így az őket meglátogató emberektől nem szoktak félni, a szabály úgy szól, hogy a turistáknak kell megtartani a három méter távolságot, hogy ne avatkozzanak bele a pingvinek dolgába.
Meglátni a szárazföldön könnyű őket, a vízben viszont nem, erről az éhes fókák tudnak legjobban beszámolni: a hátuk fekete, a hasuk fehér, így alulról nézve beleolvadnak a fényes felszínbe, felülről nézve beleolvadnak a sötét mélységbe.
Kevés embernek áll ilyen jól a kétszínűség. Sokan szeretnének beleilleni a fényes felszínbe, kevesen szeretnének észrevétlenek maradni a sötét mélység felett. A pingvin mindezt simán megoldja, és van még egy szerény tulajdonsága.
A jég hátán is megél!
Kökéndy Ákos
A Nem minden ember egyforma állat sorozat, valamint Kökéndy Ákos korábbi írásai ITT olvashatók.
