–

Noha már jóval többen vagyunk, mint az elején (hogy, hogy nem), de azon kevesek (és szerencsések) közé tartozom, akik ott voltak az összes WMN-karácsonyon. Eddig összesen négyszer láthattam és élhettem át a szeretet ünnepét a szerkesztőségi falak között. Meg hát, ugye, azt is tudjátok – hiszen számtalanszor írtam erről –, hogy rajongásig imádom ezt az időszakot, sőt! Ha tehetném, az egész ünnepet kimerevíteném a teljes évre, és egy végtelenített képben folyton csak ünnepelnék. Abban már nem vagyok olyan nagyon biztos, hogy a többiek is ugyanígy éreznek ezzel kapcsolatban, de azt tudom, hogy az összes karácsonyi bulink fergetegesen jól sikerül.

Halkan megsúgom, hogy sokkal jobb, mint bármelyik karácsonyi buli, amelyen eddig jártam. De nem akarom magunkat fényezni, hanem mondom a receptet.

Először is, jó fejek vagyunk, és így nem nehéz jót mulatni.

Na, jó, a viccet félretéve, elsősorban nem kell feszengősen kiöltözni. Mondjuk, mindenki hozza a legjobb formáját ilyenkor is, de általában csúnya karácsonyi pulcsiban, rénszarvasos hajráfban vagy csillogó blúzban vagyunk. Továbbá senki nem hozza a párját (ez külön öröm, főleg a pároknak, hogy nincsenek elrángatva egy számukra unalmas és idegen környezetbe), és nem hívunk vendégeket, azaz tényleg és ezerszázalékosan kizárólag saját magunk vagyunk, és úgy ünnepeljük, hogy mennyire faszák voltunk idén (is).

Ráadásul az előkészületekből is együtt vesszük ki a részünket, közösen főzünk, mindenki előre feljegyzi, mivel készül, hogy véletlenül se csináljunk ugyanolyat. Tavaly például egy hatalmas kondér indiai fekete lencsét készítettem, amiből annyira sokat csináltam, hogy lehetett volna vele kajacsatázni, de inkább lefagyasztottuk, és így egész januárban falatozhattunk belőle, ha megszorultunk ebédügyileg. És van, aki nem főz, hanem süt. Vagy nem főz, nem süt, viszont hoz pezsgőt, amely tevékenységet legalább annyira értékeljük, mintha kaját szolgáltatott volna.

Ha ez az egész nem volna már így is eléggé giccses, akkor várjatok még egy kicsit, előbb kapcsoljátok ki a cukiságmérőtöket, mert úgyis ki fog akadni.

A WMN csapata egészen demokratikus módon ajándékoz.

Senkinek nem kell nagy költségekbe vernie magát, senkinek nem kell előre nevet húznia, és esetleg kifognia egy olyan munkatársat, akit nem szeret és azon gondolkodnia két hétig, hogy akit kihúzott, azt nem is ismeri annyira, hogy valami frappánsat, és igazán hozzá passzolót vehessen neki. Szóval a mi házunk táján az a bevett szokás, hogy egy előre meghatározott, egységes összegben (ez az idén maximum ötezer forint) veszünk ajándékot, de úgy, hogy azt bárki kapja, legalább annyira örüljön majd neki, mintha magának vette volna. Éppen ezért azon igyekszünk, hogy a meglepetés igazán személyes legyen, olyasmi, amiből a kedves kolléga tudni fogja, ezt az ajándékot csak az a másik bizonyos illető adhatta. 

Van, aki jellegzetes fűszereket ad, van, aki házilag készült lekvárokat, akad, aki egy különleges könyvet, ami az ő szívének is kedves, és olyan is előfordul, hogy valaki az ő karakterére jellemző illatgyertyát vesz. Csupa olyan dolgot, amiről majd eszébe jut a másiknak, ha az odahaza ránéz a megrészegült fények között. 

Az ajándékokat aztán a karácsonyi buli napján beletesszük egy nagy kosárba, letakarjuk, és egy tálba összegyűjtjük az előre feljegyzett neveket. Előbb az erre predesztinált személy (ez idáig DTK, de lehet, hogy ez az idén változni fog) az ajándékot vakon kiválasztja a letakart dobozból, nem szelektál forma, méret és tapintás szerint, hiszen abban a pillanatban még nem tudja, kié lesz. A nevet csak ezután húzza ki a kalapból. Aztán a random ajándék boldog nyertese kifárad az ünnepély háziasszonyához, aki átadja az ajándékot, mindenki tapsol és örül, majd a szerencsés megkeresi az ajándékozót, megpuszilgatják, megölelgetik egymást, végül sírunk kicsit.

Így megosztjuk a nagy, karácsonyi szeretetkupacunkból az élményt, az ajándékozás örömét, meg azt is, hogy ilyenkor még azok is szeretik egymást, akik év közben összevesztek. Aztán eszünk, iszunk és ordítva kiabáljuk túl a másikat. 

Mondtam, hogy giccses lesz. (Az ordibálós része már nem az.)

Azt pedig még nem is meséltem – nem mintha ez nem volna elég –, hogy mi bizony az üzleti partnereinknek sem ajándékozunk. És nem azért, mert szenyák vagyunk, vagy ne lennénk nekik hálásak. Csak nem akarjuk, hogy feleslegesen adjunk ki pénzt a félredobott kulacsra, kulcstartóra, tollra, füzetre – amit aztán amúgy is csak szanaszét hajigálnának az irodában januárban. Az ajándékokra szánt összeget a novemberben kiválasztott SzuperWMN-nyerteseknek ajánljuk fel minden évben. És így mindenki boldog. (Remélhetőleg.)

Nagyon megtanultuk azt, hogy az ajándékozásnak nem az a lényege, hogy minél nagyobbat, minél szebbet és minél jobbat vegyél a másiknak (kivéve, ha nekem ajándékozol, akkor ez jusson eszedbe), hanem az, hogy együtt legyünk, és kiengedjük a gőzt az év utolsó munkanapján. 

Apropó, év utolsó munkanapja! Kétszer is elkövettük azt a hibát, hogy a karácsonyi bulit nem az utolsó napra tettük, hanem utána még dolgoztunk, pontosabban, csak eljátszottuk, hogy dolgozunk. Ennek tanúbizonysága pedig legyen ez a fotó itt, még az ősidőkből. Látszik a fejünkön, hogy aznap semmit nem termeltük, nemhogy GDP-t. 

Ami 2016. december huszadikán történt, azt jótékony homály fedi

Szóval mi így. Azt is halkan súgom meg, hogy ezt a napot várom minden évben a legjobban. És nem azért, mert utána a karácsony jön. 

Szentesi Éva

 Képek: WMN