–

Ady Endre szerint „édes átok” „Utolsó napig és hajszálig / gyermek-szemmel / Nézni a világot”. Igaza van. Amióta az eszemet tudom – megoszlanak a vélemények, hogy ez néhány évet vagy évtizedet jelent –, képes vagyok gyerekként gondolkodni és érezni, függetlenül a másodlagos nemi jellegeim és a szakmai önéletrajzom fejlettségétől. Ezt magán- és szakemberek is megerősítették, az előbbiek csúfolódásokkal, az utóbbiak vizsgálatokkal. Éppen ezért apaként magas amplitúdójú és mára állandósult szorongással élem meg, ahogyan a gyerekekkel beszélünk. Ti is, én is, mindenki. Nincs kivétel, csak néha néhány, ami a szabályt erősíti.

Ez a cikk kilógna a képernyőtök aljáról, ha az összes kárhoztatott mondatot elemezném benne, amit egy bevásárlólistára firkáltam fel, ezért csak azokat szedem össze egy kedves, büdös, kókadt, nyár végi csokorba, amelyek a legjobban idegesítenek. Főleg, mert némelyikkel már én is pofán dobtam valamelyik gyerekemet. Leginkább Tomikát, de szerintem már Anna is rájött, hogy a közkeletű becenevem ellenére mégsem én vagyok Saint-Exupéry kis hercege. Negyvennégy év sok. De ahhoz legalábbis elég, hogy egyre többször lássak kalapot kígyó által lenyelt elefánt helyett.

Persze, mások szemében én is hamarabb megtalálom a szálkát, mint a saját, épp allergiától táskaszerűen bedagadt látószervemben a gerendát. De azt például még sohasem mondtam Tomikának, amikor elesett, és annyira sírt, hogy a Szent István park környéki lakások tévéképernyőin interferálni kezdett a Barátok közt, hogy „katonadolog!”. Leginkább azért nem, mert

a nagyapám magas rangú háborús katonatiszt volt, az apám és a bátyám pedig még élvezhette a Magyar Néphadsereg sorállományúaknak kifejlesztett wellness-szolgáltatásait, ezért az ő élménybeszámolóikból idejekorán megtanultam, hogy a katonadolog semmi mást nem jelent, mint azt, hogy: „Kuss!”

Én már a polgári szolgálatot választottam, de nem azért, mert „buzi” vagy „jehovás” voltam – ekkoriban ezt a kettőt feltételezték „az ilyenekről” –, hanem azért, mert a reménybeli tiszti pályafutásom mínusz egyedik lépéseként a kemény tanulással és kiemelkedő eredmények igazolásával megnyert katonai ösztöndíjamat elvették tőlem egy csókos kedvéért, és a szentendrei katonai főiskola helyett mehettem volna honvédnak Kalocsára. Tudod mikor… Így nem lettem Pannon Rambo. Khaki került a palacsintába. Zárójel bezárva.

A „katonadolgot” mint vigasztalási szuperfegyvert természetesen csak a fiúknál vetik be, nyilván arra utalva, hogy egy hároméves hímneműnek már most fel kell készülnie arra, hogy később, honvédként sokkal szarabb lesz neki, és ahogy most sem (!), úgy majd akkor sem szabad kimutatnia a fájdalmát, netán együttérzést várnia azoktól, akik történetesen az elöljárói. Attól most tekintsünk el, hogy a sorkatonaságot 2004-ben megszüntették Magyarországon, mert ott élünk, ahol az önkormányzatot a rendszerváltás után harminc évvel sokan még mindig tanácsnak nevezik. „Ez az a ház, ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő.” Tomika és pár százezer kortársa tehát csak zavartan pislog, amikor ilyen bornírt, anakronisztikus hülyeséget mondanak neki, de akkor már megérez valamit a felnőtt világ kegyetlenségéből, amikor ráparancsol valamelyik jóakarója, hogy „ne sírj!”. Sőt olyat is odavetettek már neki – most fogom beidegelni magam, ha nem vigyázok –, hogy „Nem szabad sírni!”.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 Nagy levegő.

Szabad! Érted? Szabad sírni. „Árulkodni” is szabad. Mert az valójában nem árulkodás, hanem kiállás önmagadért, másokért, a jogért. Képesség a konfliktus vállalására és a segítség igénybevételére.

Nem nőtt még fel épp elég lelkileg toprongy, elfojtásoktól fulladozó, káros szenvedélyekbe menekülő, érzelmileg megközelíthetetlen, agresszív férfi ahhoz, nincs még elég magára hagyott, titokban évekig bántalmazott gyerek, nő és munkavállaló, hogy pszichológusi diploma vagy a Vekerdy-összes bemagolása nélkül is tudni lehessen: a sérelem elrejtésére kényszeríteni bűn?! A gyerek sír, ha nagyon fáj neki valami. (A normális felnőtt is.) Néha elég csak megölelni és békén hagyni. Nem lesz tőle gyengébb, sőt.

 Amitől gyengébb lesz, az a túlféltés.

Rekortánt tettünk a gyerekek feneke alá, kipárnáztuk az összes életterüket, mégis egyetlen ostoba mondattól hangosak a játszóterek: „Le fogsz esni!”

Értem én, hogy a szülők óvják a gyereküket – én is, nagyon –, és azt is, hogy műkedvelő hegymászóként az átlagosnál tágabb határok között értelmezem a már élvezetes, de még vállalható kockázat fogalmát, mégis érdemes azon elgondolkodni, hogy mit üzen ez a gyereknek. Azt, hogy veszélyben van, aminek kikerüléséhez nemhogy neki, de még a szüleinek sincs elég erejük (akik egyébként konkrétan az istent játsszák el neki). A gyerek ettől megrémül – és leesik.

Hiszen megmondták neki az istenek, hogy ez az egyetlen dolog történhet vele, és ők nem tudják megvédeni! Nem tudják megtanítani nem leesni. Megint egy mondat tehát, ami a szülő krónikus bizonytalanságát, állandósult rettegését kiáltja a világba, és nem segítséget, megoldást nyújt a kicsinek, hanem eleve kudarcra ítéli őt. Anyám egyébként még azt is hozzátette – bár ezt viccesnek találtam –, hogy „ha kitöröd a nyakad, még agyon is ütlek”.

Korunk cinizmusáról árulkodó mondat az is, hogy „ezt meg ne lássam még egyszer!”. Oké – gondolja a gyerek –, tehát csinálhatom tovább, csak nem előttük.

A probléma távolabb taszításának minősített esete a „menj a szobádba, és gondolkodj el azon, hogy mit csináltál”. Mutasson nekem bárki olyan gyereket, aki fél órával ezt követően a szülei elé áll, és bűnbánóan, mégis bölcsen imigyen szól: „Édesanyám, édesapám! Belátom, igazatok volt. Nem szép dolog hozzávágni Annához egy legóautót, hiszen a bűn zsoldja a halál.” Lótúrót.

Persze, bemegy a szobájába, de aztán vígan játszik, amíg a helyi hülyék lenyugszanak odakint. Tudniillik ez a mondat megint arról szól, hogy a szülőnek kell idő az agyalásra, az aranyhal-memóriájú gyereknek nem. Ő „csak” annyit tanult meg belőle, hogy a családi balhé olyan, mint a munkahelyi fingás: csináld csendben, és tagadd le, hogy te voltál.

A szülő szegénységi bizonyítványába kerül fekete pont akkor is, amikor ráordít a gyerekére, hogy „mit csinálsz?”. Hát, kérem, azt nem a szülőnek kellene tudnia? Ez olyan, mint amikor a rendőr tőlem kérdezi, tudom-e, mennyivel hajtottam. Te állsz itt, öcsém, azzal a dobozzal, mondd meg te. A „mit csinálsz?” felcsattanásból a gyerek csak annyit ért, hogy „valamit már megint rosszul”, de azt nem, hogy mit, azt pedig pláne nem, hogy miként kellene jól csinálnia. Ismerős? Az iskolában is azt osztályozzák, amit nem tudsz, igaz? Mindenki ötösről indul, emlékszel? Nem egyesről.

„Hogy képzeled ezt?!” Ilyet már én is süvöltöttem Tomika arcába. Totál felesleges volt. Nyilván sehogy. Nem képzelt semmit. Pont az a lényeg, hogy gondolkodás nélkül, ösztönből cselekedett. Az egész arra volt jó, hogy levezettem az indulatomat, pontosabban: átvezettem belé. Ő megkapta a bizonytalanságot, a „rossz fiú vagyok”, netán a „nem szeretnek” érzését, nekem pedig maradt a lelkifurdalás. Csoportos hangerőszakot követtem el.

Sorolhatnám még az áldozatokat a tükör előtt megszégyenített „nézd meg, milyen csúnya vagy, amikor sírsz!” és a legalapvetőbb szülői gondoskodástól megfosztott „ma nem kapsz vacsorát, mert rossz voltál” kisfiúktól a „lányok nem verekedhetnek” és a „ne kérd el az autót a bátyádtól, neked a baba való” kislányokig. És akkor a „pont olyan vagy, mint apád”, a „na, látom, te se rám, hanem anyádra ütöttél”, illetve a „miért nem tudsz olyan lenni, mint a testvéred?” beszólások kártékonyságát már inkább nem is taglalom. Aki értette az eddigieket, annak már most elég, aki pedig nem, az úgyis azzal szokta lezárni a vitákat a gyerekével, hogy „azért, mert azt mondtam”. Esetleg azzal, hogy „na, majd ha apád hazajön, számolunk”, illetve „mit tudom én, hagyjál, kérdezd meg anyádat”. Biztosan lesznek olyan hozzászólóim is, akik szerint régen, amikor a gyereknek hallgass volt a neve, minden jobb volt.

 Élt egy híres nyelvész, John Austin, akit a legtöbben a Tetten ért szavak című könyvéről ismernek. Az ő elmélete szerint

a beszéd a cselekvés egy formája. A nyelv nem csupán egy adott valóság leírásának passzív gyakorlása, hanem egy különleges tett, amellyel valóságot teremthetünk és befolyásolhatjuk azt.

Amióta apa vagyok, biztos vagyok benne, hogy igaza van. Beszélünk, de nem figyelünk rá, hogy mit teszünk a szavakkal.

Hát ezért vágyom én néha a szentinelézek közé. Az ő nevük ugyanis annyit tesz: a figyelők.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció